GYÓGYÍTÁS SZELID GYÓGYMÓDOKKAL,LELKI TANÍTÁSOKKAL

Isten addig nem adott betegséget az emberre, amíg előbb a gyógynövényt,a szímbólumokat és a feltétel nélküli hitet amely elmulasztja a betegséget, meg nem teremtette . A gyógyítás által mi magunk a gyógyítók is gyógyulunk. Ez a szeretet varázsereje!


C. W. LEADBEATER

   ASZTRÁL VILÁG /1897. /

részlet

Általános áttekintés

Az ember, bár mit sem tud róla, egész életét egy óriási és népes láthatatlan világ közepette tölti. Álmában, vagy transz­ban, amikor a makacs fizikai érzékek átmenetileg tétlenek, ez a másik világ egy bizonyos mértékben nyitva áll az ember előtt, és némelykor többé-kevésbé elmosódott emlékezetet hoz vissza arról, hogy ilyen körülmények között mit látott és hal­lott. Amikor annál a változásnál, amelyet az emberek halál­nak neveznek, végleg félretesszük fizikai testünket, akkor ebbe a láthatatlan világba költözünk, melyben az általunk ismert és a többi testöltések közötti hosszú évszázadokat töltjük. Ezek­nek a hosszú időközöknek túlnyomó részét a mennyei világ­ban töltjük, amelynek e sorozat következő könyvecskéjét szen­teljük, de most a láthatatlan világ alacsonyabb részével foglal­kozunk, amelybe az ember közvetlen halála után belép - a görögök Hádésza vagy alvilága, a kereszténység purgató­riuma, amelyet a középkor alkimistái asztrális világnak neveztek.

Ha az asztrális világot le akarjuk írni, akkor először is szük­séges, hogy annak az abszolút valóságát hangsúlyozzuk. Ami­kor ezt a szót mondom, nem a metafizikai szempontból hasz­nálom, amely szerint az Egy Meg-nem-nyilvánulton kívül minden valótlan, mert múlandó. Én itt ezt a kifejezést a szó szoros, mindennapi értelmében használom, és azt értem alatta, hogy az asztrális világ tárgyai és lakói ugyanolyan valódiak, mint a mi testünk, bútorunk,

Tudom, hogy mily nehéz az átlagértelem számára a szem­mel nem látható dolgok valóságát felfogni. Nehéz megérte­nünk, hogy milyen részleges a látásunk, - hogy egész idő alatt egy óriási világban élünk, amelynek csupán parányi részét látjuk. Ámbár a tudomány határozott hangon hirdeti ezt, amidőn a mikroszkópi életnek egész világait írja le, melyek­ről érzékeink révén semmi tudatunk sincs. Azt sem lehet állí­tani, hogy ezek a lények nem fontosak, mert oly kicsik; mert ezeknek a mikrobáknak némelyikétől, szokásaitól és élet­feltételétől függ sokszor nemcsak egészségünk, hanem még életünk is.

Érzékeink más irányban is határoltak. Nem láthatjuk még a levegőt sem, amely körülvesz bennünket, érzékeink nem mutatják, hogy létezik, kivéve, amikor mozgásban van, akkor észleljük tapintási érzékünkkel. És mégis olyan erő rejlik benne, mely a leghatalmasabb hajókat elpusztíthatja, és a leg­erősebb építményeinket lerombolhatja. Világos, hogy körül vagyunk véve hatalmas erőkkel, amelyeket szegény részleges érzékeink nem észlelnek; ez annyira kézenfekvő, hogy vigyáz­nunk kell, nehogy abba a gyakori és káros tévedésbe essünk, hogy azon kívül, amit mi látunk, nincs is más látnivaló.

aki nem sajnálja a fáradságot, elmehet Grönlandba vagy a Spitz­bergákhoz, hogy saját maga lássa őket, éppen úgy mindenki, aki elhatározta, hogy azt a fáradságot veszi, hogy a szükséges életmód által képesíti magát rá, idővel saját maga megláthatja ezeket a magasabb világokat.

Ezeknek a síkoknak általában a következő neveket adták (anyaguk sűrűségének sorrendjében véve őket): a fizikai a leg­sűrűbb, azután asztrális, mentális, intuicionális és nirvánai. Ennél magasabban még kettő van, de azok annyira túlszárnyal­ják jelen elképzelő tehetségünket, hogy nem szükséges velük foglalkoznunk. Tudni kell, hogy mindegyik síknak az anyaga úgy különbözik az alatta levőktől, csak még nagyobb mérték­ben, mint a gőz a szilárd anyagtól. Sőt az anyagnak a halmaz­állapota, melyet mi szilárdnak, folyékonynak és gázneműnek nevezünk, csupán három alacsonyabb alosztálya annak az anyagnak, amely ehhez az egy fizikai síkhoz tartozik.

Az asztrális világ, melyet itt vázolni igyekszem, a természet nagy síkjai közül a második. A fizikai világ fölött (vagy azon belül) következik, amelyben mi mind járatosak vagyunk. Sok­szor az illúzió birodalmának nevezték, nem mintha illuzóriku­sabb volna, mint a fizikai világ, hanem mert a gyakorlatlan látnok ebből a világból csak egészen megbízhatatlan benyomá­sokat tud szerezni.

Miért van ez? Az asztrális világnak főleg két jellemző tulaj­donsága következtében: először, hogy lakói közül sokan azzal a csodás képességgel bírnak, hogy alakjukat proteuszi gyorsa­sággal változtathatják, és korlátlan káprázatot vethetnek azokra, akiket meg akarnak tréfálni; másodszor, hogy az asztrálsíkon a látás sokkal kiterjedtebb és nagyon különbözik a fizikai lá­tástól. A tárgyakat úgyszólván minden oldalukról egyszerre lehet látni, szilárd tárgyaknak a belsejét éppúgy, mint a kül­sejét. Ezért világos, hogy a tapasztalatlan látogató ebben a világban meglehetős nehezen érti meg, hogy mi is az valóban, amit lát, és még nehezebben tudja a látottakat a rendes beszéd megfelelő formájába lefordítani.

A tanítványnak nemcsak a helyes látást kell megtanulnia, hanem azt is, hogy pontosan fordítsa le az egyik síkról a má­sikra a látottak emlékezetét. Ebben segítségére lesz, ha meg­tanulja, hogyan lehet öntudatát megszakítás nélkül a fizikai síkról az asztrál- vagy mentálsíkra és ismét visszavinni, mert amíg ezt nem tudja, addig még mindig megvan az a lehető­ség, hogy az, amire emlékszik, részben elvész vagy eltorzul tudatának az egyes síkokat egymástól elválasztó üres időközei­ben. Amikor megtanulta tudatát tökéletesen áthozni, akkor a tanítványnak meglesz az az előnye, hogy asztrális képességei­nek összességét használhatja nemcsak akkor, amikor alvás vagy transz közben testén kívül van, hanem a fizikai élet tel­jes éber öntudata közben is.

Némely ember megvetéssel szokott az asztrális világról beszélni, mint olyanról, ami egyáltalán figyelemre sem ér­demes, de ez szerintem hibás nézet. Tény az, hogy a szellemi élet a célunk, mely felé törekedni kell, és katasztrofális volna a magasabb életet elhanyagolni, és az asztrális tudat elérésével megelégedni. Volt, akinek karmája lehetővé tette számára, hogy a magasabb mentális képességeket fejlessze ki legelőbb, hogy az asztrálsíkot egy időre szinte átugorja, de ez nem a Böl­csesség Mestereinek megszokott módszere tanítványaikkal szemben

Meg kell érteni, hogy az az erő, hogy minden síkon ob­jektíven lássunk, kétségtelenül minden emberben egyaránt szunnyad, Az asztráltestet illetőleg azonban kissé másképp áll a dolog, mert a világ előrehaladottabb fajaihoz tartozó kultúr lényekben a  tudat már nemcsak tökéletesen képes az asztrális anyagon át hozzájuttatott vibrációkra felelni, hanem asztráltestét határo­zottan mint járművet és eszközt használja.

Legtöbben közülünk ébren vannak az asztrális világban, mi­alatt a fizikai test alszik, és mégis igen kevéssé vagyunk ébren környezetünkre való tekintettel, úgy hogy legfeljebb csak ho­mályosan tudunk róla. Még annyira be vagyunk burkolva a fizikai világi ügyeinkbe és gondolatainkba, hogy alig adózunk elég figyelemmel a minket körülvevő világ élénk életének.  Első lépésünk tehát ezt a szokásszerű gondolkozásmódot le­rázni, hogy az új és szép világot meglássuk, s az által észszerűen dolgozhassunk benne. Még ha ezt véghezvittük is, nem követ­kezik, hogy éber öntudatunkba asztrális tapasztalataink bár­milyen emlékezetét át is tudjuk hozni. De a fizikai síkon való emlékezés egész más lapra tartozik, és nincs semmi hatása arra a képességünkre, mely által kitűnő asztrális munkát végez­hetünk.

De bárhogyan történjék is első tényleges tapasztalatunk arról, hogy bár leg­többen nem tudunk róla, állandóan egy nagy és tevékeny élet­tel teli világban élünk, ez az ember életében felejthetetlen él­mény marad.

Az asztrális világ élete oly bőséges és sokszerű, hogy az újonc számára először egész félelmetes, és még a gyakorlott kutató­nak sem könnyű osztályozni, és rendszerbe foglalni. 

Azt mondhatnánk, hogy az asztrálsík hetedik, vagyis leg­alacsonyabb alsíkja számára is a fizikai világunk képezi a hát­teret, bár csak csonkán és torzítottan, mert ott mindaz látha­tatlan, ami világos, jó és szép.

Négyezer évvel ezelőtt így írta le az egyiptomi papiruszban Ani, az író:

„Milyen hely ez, ahova most jöttem? Nincs vize, nincs levegője; mély és ért­hetetlen, fekete, mint a legsötétebb éjszaka, és az emberek tehetetlenül vándorolnak benne; itt az ember nem élhet szíve nyugalmában”.

 A szerencsétlen emberi lény számára ezen a színvonalon valóban igaz, hogy „a föld tele sötétséggel és ke­gyetlen lakóhelyekkel”, de ez a sötétség az emberből magából árad ki, és ez okozza, hogy létezését a gonosz és borzalom ál­landó éjszakájában tölti - valóságos pokol, de mint minden más poklot, ezt is teljesen az ember maga teremtette.

Az első, második és harmadik alsík, bár ugyanazt a helyet foglalja el, mégis azt a benyomást teszi, hogy a fizikai világ­tól sokkal távolabb áll, és ezért kevésbé anyagi. Azok a lények, akik ezen a színvonalon élnek, szem elől vesztik a földet és mindent, ami hozzá tartozik, többnyire mélyen el vannak ön­magukba merülve, és nagymértékben saját objektív környeze­tüket teremtik, melyek már a látnok számára is érzékelhetők. Ez az „örök nyár országa”, melyről szellemidéző üléseken oly sokat hallunk, és azok, akik onnan lejönnek, kétségtelenül az igazságnak megfelelően írják le, már amennyire tudásuk terjed.

Ezeken a síkokon építik fel a szellemek időszaki házaikat, iskoláikat és városaikat, és ezek a tárgyak gyakran elég való­diak egy ideig, noha az, aki világosabban lát, észreveheti, hogy néha milyen szánalmasan kontár képei annak, amit elragadott alkotóik bennük látnak. E képzelődések némelyike igazán szép, bárcsak egy ideig tart is, és az olyan látogató, aki mit sem tud magasabb világokról, elégedetten vándorolhat erdők és források, gyönyörű tavak és kellemes virágoskertek között, melyek mindenesetre magasabbrendűek, mint a fizikai világ­ban lévők, sőt itt maga alkothat saját kedvére való környeze­tet. 

Lakók

három csoportba osztjuk őket: az emberiekre, nem emberiekre és mestersége­sekre.

  Emberi lakók

 Az emberi lakói az asztrális világnak természetesen két cso­portra oszlanak: az élőkre és halottakra, vagyis helyesebben mondva azokra, akiknek még van fizikai testük, és azokra, akiknek nincs.

 1.  Az élők

 Azok az emberek, akik fizikai életük alatt az asztrális világ­ban megnyilvánulhatnak, négy csoportra oszthatók:

1. Az Adeptus és tanítványai.

Azok, akik ehhez a csoport­hoz tartoznak, rendesen egyáltalán nem az asztrális testüket használják járműnek, hanem az értelmi testet, amely a követ­kező magasabb világ négy alacsonyabb síkjának anyagából áll. Ennek a járműnek az az előnye, hogy lehetővé teszi a mentális világból az asztrálisba és viszont való rögtöni át­menetelt, és saját síkjának megfelelő nagyobb erő és élesebb képesség használatát.


Az értelmi testet asztrális látással egyáltalában nem lehet természetszerűen látni. Ennek következtében a tanítvány, aki ebben a testben dolgozik, megtanul maga köré asztrális anyag­ból időszerű leplet vonni, amikor munkája közben, hogy job­ban segíthessen az alacsonyabb síkok lakóinak, azok számára láthatóvá akarja magát tenni. Ezt az ideiglenes testet (melyet  mayavirupá-nak hívnak) első alkalommal a tanítványnak Mes­tere csinálja, és azután megtanítja és segít neki, amíg ő maga  is könnyen és gyorsan tudja formálni. Az ilyen test, bár pon­tos hasonmása az ember megjelenésének, nem tartalmaz saját asztráltestének anyagából semmit, hanem ugyanoly módon felel meg neki, mint a materializáció a fizikai testnek.

Fejlődésének kezdő fokain a tanítvány asztráltestében működik, mint bárki más, de bármelyik testét is használja, az, akit az asztrális világba szakavatott tanító vezet be, mindig a lehető legteljesebb tudattal bír, és könnyen tevékenykedhet bármelyik alsíkon. Tényleg éppen olyan, mint amilyennek földi barátai ismerik, kivéve a fizikai testet és éterből való hasonmását egyik esetben, illetve még az asztráltestet is a má­sik esetben, de hozzáadva a magasabb állapotának megfelelő erőket, melyek arra képesítik, hogy mialatt alszik, ezen a síkon sokkal könnyebben és gyorsabban vihesse véghez emberbaráti munkáját, mely éber állapotban olyannyira elfoglalja gondo­latait. Hogy emlékezni fog-e a fizikai világban teljesen és pon­tosan arra, amit a másikon tett vagy tanult, az nagymérték­ben attól függ, hogy öntudatát megszakítás nélkül tudja-e áthozni egyik állapotból a másikba.


A kutató alkalomadtán találkozik az asztrális világban egyé­nekkel, akik az okkultizmust tanulmányozzák. Ezek a világ minden részéből származnak, és gyakran nagyon komolyan és önfeláldozóan keresik az igazságot, de olyan irányokhoz tar­toznak, melyek egyáltalában nem tartoznak a teozófusok által ismert Mesterekhez. Megfigyelésre méltó, hogy az ilyen köz­pontok tagjai legalábbis ismerik a nagy Himalájai Testvér­séget, és elismerik, hogy tagjai közé számítja a világ jelenleg  ismert legmagasabb Adeptusait.

 

2. A pszichikai képességű egyén, aki nem áll a Mester ve­zetése alatt. Az ilyen ember lehet szellemi fejlettségű, de lehet szellemileg fejletlen is, mert a haladásnak ez a két formája nem jár együtt. Ha valaki pszichikai képességekkel születik, az valamelyik előző testöltésben tett igyekezet eredménye. Ilyen törekvések lehettek a legnemesebb és önzetlen fajtájúak, vagy másrészt lehettek tudatlanok, rossz vagy egészen érdemtelen irányúak.

Az ilyen ember többnyire teljesen tudatánál van, mikor a testén kívül tartózkodik, de megfelelő gyakorlat hiányában nagyon alá van vetve csalatkoztatásnak arra vonatkozólag, hogy mit lát. Gyakran éppoly szabadon végigjárhatja a kü­lönböző alsíkokat, mint az előző csoporthoz tartozók, de az is előfordul, hogy valakit egy alosztály különösen vonz, és ritkán utazik azon túl. Arra vonatkozó emlékezete, hogy mit látott, fejlettségi foka szerint változik a világos képtől a teljes torz­képig, vagy tökéletes felejtésig. Ezek mindig az asztráltestük­ben járnak, mert nem tudják, hogyan lehet a mentális jármű­ben tevékenykedni.

 3. A normális ember,

 vagyis az olyan, akinek semmi pszichikai képessége nincs, mialatt alszik, asztráltestében lebeg, és többé-kevésbé öntudatlan. Mély álomban az ember maga­sabb princípiumai majdnem mindig visszavonulnak asztráltes­tükben a testből, és közvetlen közelében lebegnek, de egészen fejletlen embernél majdnem éppoly mélyen alusznak, mint a test maga.


Némely esetben azonban ez az asztrális jármű nem an­nyira eszméletlen, és merengve sodródik a különböző asztrális áramlatokban, alkalomadtán felismerve más hasonló állapot­ban levő embereket, különböző kellemes vagy kellemetlen ta­pasztalatokon esik át, melyeknek az összekuszált emlékezete zavaros karikatúráját adja csak a valóban történteknek, úgyhogy az ember másnap reggel azt gondolja, hogy micsoda kü­lönös álma volt!

A világ magasabb fajaihoz tartozó kultúrlények jelenleg már meglehetősen kifejlesztették asztrális érzékeiket, úgyhogy ha eléggé ébren volnának, meg tudnák figyelni a valóságot, amely őket álmukban körülveszi, és sokat tanulhatnának belőle. De az esetek túlnyomó része nincs eléggé ébren, hanem elal­vása előtti utolsó gondolatába merülve álmodik. Megvan az asztrális képességük, de alig használják. 

Mikor az ilyen ember a Bölcsesség egyik Mesterének ta­nítványává válik, akkor azonnal fel szokták rázni alvajáró ál­lapotából, úgyhogy tudatossá lesz számára az asztrális világ min­den valósága, megismerkedik velük, megtanul köztük dol­gozni, úgyhogy azok az órák, amelyeket eddig alvással töltött el, már nem üresek, hanem tele vannak hasznos elfoglaltság­gal, anélkül, hogy zavarnák a fáradt fizikai test egészséges nyugalmát. (Lásd „Invisible Helpers” Próbáljuk elképzelni, hogy a látnok az ember fizikai testét úgy látja, amint azt egy ragyogó színes köd, az aura körülveszi, mely tojásdad alakú, és körülbelül félméternyire terjed ki a testből minden irányban. A tanulmányozók mind megegyeznek abban, hogy ez az aura nagyon sokszerű, és van benne anyag mindazokból a síkokból, melyeken az embernek jelenleg teste van; de pillanatnyilag képzeljük el úgy, amint az látja, akinek az asztrálisnál nincs magasabb látása.

Az ilyen szemlélő számára az aura csupán asztrális anyag­ból áll, és egyszerűbb tanulmányozni. Azt látni, hogy az asz­trális anyag nemcsak körülveszi a testet, hanem át is hatja, és a test külső keretein belül sokkal sűrűbb halmazállapotú, mint az aurának a testet körülvevő részében. Ez úgy látszik, a nagy­tömegű sűrű asztrálanyag vonzásától származik, mely a fizikai test sejtjeinek hasonmásaként gyűlt össze, de bármi is az oka, tény az, hogy a testen belül levő asztrálanyag sokkal sűrűbb, mint a kívüle levő.

Amikor alvás alatt az asztráltest kivonul a fizikaiból, ez az elrendezés megmarad, és aki az ilyen asztráltestet clair­voyant látással nézi, az úgy, mint előbb, egy a fizikai testhez hasonló alakot lát, melyet aura vesz körül. Ez az alak most csupán asztrális anyagból áll, de a különbség sűrűsége és a körü­lötte levő köd között egészen elegendő, hogy felismerhetővé váljék, ámbár maga is csak sűrűbb ködből áll.

Ami a fejlett és fejletlen ember megjelenését illeti, még a fejletlen ember is felismerhető, bár elmosódott és határozat­lan is az alakja, csak az aurája nem tojás alakú, hanem inkább formátlan ködkoszorúhoz hasonlítható változó és rendetlen körvonalaival.

A fejlettebb ember már egészen megváltozott, úgy az auráját, mint a belső formát illetőleg. Ez utóbbi sokkal hatá­rozottabb, hasonlóbb az ember fizikai alakjához, és az elmosó­dott ködfelhő helyébe határozott körvonalú ovális aura lép, amely formáját az asztrális világban állandóan keringő külön­böző áramlatok közepette is változatlanul megtartja.

Mivel az emberiség pszichikai képességei fejlődésben van­nak, és az egyes emberek a fejlődés minden fokán állnak, ez a csoport természetesen lassanként beleolvad az előbbibe.

 

4. A fekete mágus, vagy tanítványa.

Ez a csoport kissé hasonlít az elsőhöz, kivéve, hogy a fejlődést rosszra használja a jó he­lyett, és a megszerzett erőket önző célokra használják, ahelyett, hogy az emberiség javára fordítanák. Legalacsonyabb fokain állnak a néger Obeah és Woodoo rituálét gyakorló iskolák, és sok törzsnek az orvosai; ezeknél magasabb értelműek és ezért elítélésre méltóbbak a tibeti fekete mágusok, kiket az euró­paiak helytelenül Dugpa-nak neveznek, amely név csupán a Kargyu szekta Bhotan-i ágára vonatkozik, mely a tibeti buddhizmus félig megreformált iskolájának részét képezi.

2. Halottak

 Először is, maga ez a szó, „halott”, képtelenség, mert a legtöbb lény, aki ebbe a csoportba tartozik, legalább is éppen olyan eleven, mint mi magunk, néha még elevenebb, úgyhogy ezt a kifejezést egyszerűen azokra kell vonatkoztatni, akik ideiglenesen nincsenek fizikai testhez kapcsolva. Tíz fő cso­portba oszthatók éspedig:

1. A Nirmanakaya

(ez olyan lény, aki megszerezte a Nir­vána állandó élvezetének jogát, de lemond róla, hogy az em­beriség javáért dolgozhasson. Ha magas munkájá­val összefüggő bármilyen okból mégis kívánatosnak tartaná, akkor valószínűleg e célra ideiglenes asztráltestet létesít a sík­nak atomi anyagából, épp úgy, mint az értelmi testben levő Adeptus tenné, azon egyszerű okból, mert finomabb burkolata az asztrális világban láthatatlan. Hogy pillanatnyi habozás nél­kül bármelyik síkon működhessen, magában tart mindegyik­ből néhány atomot, amely köré azonnal más anyagot halmoz­hat fel, mely általa kívánt testet megszerezheti magának.

 2. A tanítvány, aki arra vár, hogy újra testet öltsön.

  A teozófus irodalom gyakran említi, hogy amikor a tanítvány elér egy bizonyos fokot, akkor a Mestere segítségével felszaba­dul ama természeti törvény hatása alól, mely rendes körülmé­nyek közt az emberi lényt asztrális élete végén a menny­országba viszi át. Ebben a mennyországban megkapná az ese­mények normális folyományaként földi élete alatt magasabb aspirációi által megindított szellemi erők teljes kihatásának eredményét.

Fel kell tételezni, hogy a tanítvány tiszta életű és magas gondolkozású ember, úgyhogy rendkívüli szellemi erői követ­keztében, ha egyszer belép a mennyei világba, valószínűleg nagyon soká marad abban az állapotban. De ha ehelyett a le­mondás ösvényét választja (és így még ezen az alacsony fokon és szerény módon kezdi követni a lemondás nagy Mesterét,  Gautama Buddha), akkor képes lesz megtakarított erőit egész más irányban felhasználni az emberiség javára

Ritka esetben képesítik a tanítványt arra, hogy felnőtt testbe költözhessen, amelyre tulajdonosának már nincs szük­sége. Ezáltal elkerülheti egy új születéssel járó fáradságot, de természetesen csak ritka esetben kapható alkalmas test.  Öntudata egész tökéletes, és saját tetszése szerint egyforma könnyedséggel barangoltat az asztrálsík bármelyik alosztályában.

A tanítvány, aki az újraszületésre vár, nem tartozik az asztrális világ mindennapos jelenségei közé, de mégis találkoz­hatunk ilyennel alkalomadtán; ezért egyik csoportunkat képezi. Kétségtelen, hogy amint az emberiség halad, és mind nagyobb számmal lép a szent élet útjára, ez a csoport is szá­mosabb lesz.

 5. Az átlagember halála után.

Hasonlóképpen eltérő életük hossza az asztrálsíkon, mert van olyan, aki csak rövid pár órát vagy napot tölt itt, mások pedig sok évet vagy évszázadot is.

 A magasabb princípiumai végleg megszabadulnak az asztrális buroktól, és belépnek a menny­ország boldog életébe.

Ez az eszményi állapot az olyan ember számára, aki még nem kezdte meg okkult fejlődését, de természetesen nem min­denki, sőt még a többség sem érte azt el. Az átlagembernek többé-kevésbé tudatos életet kell élnie, hogy az össze­gyűjtött erők kiélhessék magukat, és az egó felszabaduljon.

Az asztráltestének anyagával együtt az ember a megfelelő, a síkot alkotó alapanyagot is felveszi. Élete folyamán ez az anyag a körülötte levő hasonló anyagtengerből választódik ki, és úgyszólván mesterséges elemi lénnyé válik. Ez a lény egy ideiglenes, de határozott saját léttel bír, és saját irányát követi, mely fejlődése folyamán leviszi az anyagba, tekintet nélkül (sőt tudomás nélkül) a történetesen hozzáfűzött egónak az érdekeiről vagy kényelméről.

Ez okozza a test akarata és a szellem akarata közti állandó küzdelmet, melyet vallásos írók oly gyakran említenek.

Amikor a fizikai világot elhagyja, a természet pusztulást okozó erői elkezdenek asztráltestére hatni, ami által az elemi lény veszélyben érzi saját különálló  létét. Elkezdi magát védeni, és összetartja az asztráltestet, amíg csak bírja. E célból átrendezi, és burkokba sorakoztatja azt az anyagot, amely az asztráltestet alkotja; a legalacsonyabb sík­hoz tartozót, amely a legdurvább és legsűrűbb, kívül hagyja, mert ez fejti ki a legnagyobb ellenállást, a feloszlás esetében.

Addig kell az embernek a legalacsonyabb alsíkon maradni, amíg való énjét ennek a világnak az anyagától lehetőleg szét­választotta. Mikor ez megtörtént, akkor tudatát a körülvevő burkok következőjére összpontosítja, mely a hatodik alsík anyagából áll, más szóval az ember átmegy a következő al­síkra. 

Az átszellemült ember ezt a szabadságot azt asztrális világ összes alsíkjaira nézve elérte már, aminek az a következménye, hogy szinte azonnal átmehet ezen a világon, és a mennyország­ban ébred öntudatra. Mint fent említettem, nem szabad az alsíkokat úgy képzelni, mintha térben egymástól el volnának különítve, hanem inkább hogy egymást áthatják úgy, hogy ha azt mondjuk, hogy valaki az egyik alsíkból a másikba át­megy, az nem jelenti, hogy a térben mozog, hanem hogy tudatának központja eltolódik a külső rétegből a következőbe.

Rendesen csakis azok ébrednek öntudatra az asztrális világ legalsó színvonalán, akiknek durva és állatias vágyaik voltak:

részegesek, érzéki és hasonló egyének.

Annyi ideig maradnak ott, amennyi arányban áll vágyaik erejéhez, és gyakran bor­zasztó szenvedést okoz nekik, hogy földi vágyaik ugyanolyan erősek, mint valaha, de nincs módjukban kielégíteni, kivéve néha mások által, hogyha sikerül valami hasonló lelkületű embert megragadni, és megszállniuk.

Azt, aki rendes, tisztességes életet élt, halála után vajmi kevés tartóztatja a hetedik, vagyis legalacsonyabb alsíkon, de ha főbb vágyai és gondolatai pusztán világi dolgokra össz­pontosulnak, akkor valószínűleg a hatodik alsíkon fogja magát találni, amint azok fölött a helyek és személyek fölött lebeg, akikkel legszorosabb összeköttetésben volt a földön. Az ötödik és negyedik alsík is hasonló jellegű, de amint rajtuk át fel­emelkedünk, a csupán világi összeköttetések mind kevésbé fontosnak tűnnek, és az elhunytak mindjobban kezdik körül­ményeiket a legtartósabb gondolataik szerint formálni.

Amikor a harmadik alsíkra érkezünk, ez a jellemvonás teljesen elfoglalja ennek a síknak a valódi látképét. Itt az emberek saját elképzelt városaikban laknak, melyeket nem mindenki teremt gondolatával, mint a mennyországban, ha­nem átveszik az elődeik gondolatai által felépített építménye­ket, és hozzátoldanak. Itt találhatók az örök nyár országának is­kolái, templomai és lakóhelyei, melyeket a spiritiszta szeán­szokon leírnak, bár gyakran az élő és előítélet nélküli meg­figyelő számára sokkal kevésbé valódiak és pompásak, mint elragadtatott teremtőik látják.

A második alsík úgy látszik, az önző és anyagias vallásos érzelmű egyének külön lakóhelye, itt hordják aranykoroná­jukat, és itt imádják saját országuk és koruk istenségének durva anyagi képmását. A hetedik alsík azoké, akik életüket anyagi, de intellektuális céloknak szentelték, nem azért, hogy embertársaikon segítsenek ezáltal, hanem önző érdekből, vagy  értelmi tornaként. Ezek gyakran hosszú évekig maradnak ezen a színvonalon; boldogok, mert intellektuális problémái­kat megfejthetik, senkinek semmi különös jót nem tesznek, és csak keveset haladnak a mennyország felé.

Aki az okkultizmust tanulmányozza, egész mássá teheti asztrális életét

megérti, és tudja, hogy ez a korlátozás nem szükséges.

 Ezért rögtön hoz­zálát, hogy a vágy-elemi-lény működésének ellenálljon, és megtartja asztráltestét olyan állapotban, mint amilyen életé­ben volt, vagyis összes részecskéivel vegyesen és szabad moz­gásban. Ennek az a következménye, hogy minden asztrális alsík anyagából egyszerre tud vibrációt felfogni, és az egész asztrális világ teljesen nyitva van számára. Éppen olyan szaba­don mozoghat benne, mint mikor fizikai testében aludt; kön­nyen megtalálhat bárkit az asztrális világban, és beszélhet vele, bármilyen alsíkra van is az illető korlátozva.

Az asztráltest átrendezésének ellenálló törekvés, amely azt előbbi állapotában igyekszik tartani, egészen olyan, mint amit fizikai életünkben kell tenni, amikor valami erős vágyat akarunk leküzdeni. Az elemi lény a maga különös, félig ön­tudatos módján fél, és megpróbálja félelmét az emberre át­vinni, aki ezáltal állandóan valami leírhatatlan veszélyt sejt, melyet csak úgy lehet elkerülni, hogyha az átrendezést meg­engedi. Ha azonban állhatatosan ellenszegül ennek az oktalan félelemnek, és nyugodtan kitart saját meggyőződése mellett, tudva, hogy nincs oka félelemre, ezáltal idővel elernyeszti az elemi lény ellenállását éppúgy, mint akkor, mikor fizikai élete folyamán sokszor ellenszegült vágyainak. Így az asztrális világban élő erővé válik, és folytathatja segítő munkáját úgy, mint azelőtt, alvás közben.

Tudatlanságból származó képtelenség tehát az a költői eszme, hogy a halál minden különbséget elsimít, mert tény az, hogy az emberek túlnyomó többségénél a fizikai test el­vesztése egyáltalán nem befolyásolja az illetőnek a jellemét vagy értelmét. A halottnak nevezettek között tehát az érte­lemnek ugyanannyi különböző fokozatát találjuk, mint a földön élők közt.

A nyugati világ népszerű tanításai a túlvilági életet il­letőleg már régen olyan nagyon eltérnek a valóságtól, hogy még okos emberek is gyakran törik a fejüket, amikor az asztrális világban öntudatra ébrednek haláluk után.

Azok a kö­rülmények, amelyekben az újonnan érkezett magát találja, annyira eltérnek attól, amire tanították, hogy halála után mit várhat, hogy igen gyakran eleinte el sem hiszi, hogy átlépte a halál küszöbét. Sőt a mi sokat fitogtatott hitünk a lélek hal­hatatlanságában oly kevés gyakorlati értékkel bír, hogy a leg­több ember magát azt a tényt, hogy öntudatnál van, meg­dönthetetlen bizonyítéknak tartja arra, hogy nem halt meg.

A magasabb életbe újonnan érkezettek közt az örök bün­tetés tana is nagyon sok sajnálatos, és teljesen alaptalan fé­lelemre ad okot.

Sokan hosszú mentális kínszenvedésen men­nek át, mielőtt annak a borzalmas babonának káros befolyásá­tól meg tudnak szabadulni, és felfogják, hogy a világot nem egy démon szeszélye kormányozza, aki az emberi félelemben találja irtózatos örömét,

 hanem a fejlődés jóakaró és csodála­tosan türelmes törvénye

.Sokan azok közül, akikről itt szó van, egyáltalán nem nyernek értelmes bepillantást a fejlődés tör­vényébe, s ezért nem is ismerik el; ezek éppoly céltalanul sod­ródnak át életük asztrális részén, mint a fizikain. A halál után úgy, mint a halál előtt, vannak néhányan, akik megértik, hogy mi a helyzetük, és hogyan lehet legjobban felhasználni; másrészt sokan, akik ezt a tudást még nem szerezték meg. Úgy, mint most is, a tudatlanok ritkán hajlandók a bölcsek tanácsából vagy példájából hasznot húzni.

De bármilyen fokú is valakinek az értelme, mindig vál­tozik, és végeredményben fokozatosan elfogy mennyisége, mert az ember alacsonyabb értelmét két ellenkező irányban vonzza egyrészt szellemi természete fentről, és másrészt a lentről működő vágyak ereje.

 Ezért a kettő közt leng, de mindjobban a felsőbb felé hajlik, amint az alacsonyabb ér­zelmek elmúlnak.

Ide tartozik a szellemidézés elleni egyik ok.

Az egészen tudatlan vagy alacsony lelkületű ember kétségtelenül sokat tanulhat, ha halála után komoly spiritiszták körével kerül összeköttetésbe, egy megbízható egyén ellenőrzése alatt. Ez segítheti és felemelheti őt. De az átlagemberben az öntudat állandóan természetének alacsonyabb részéből a magasabb felé emelkedik, és kézenfekvő, hogy nem segíthet fejlődésének, ha ezt az alacsonyabb részt újra felébresztik természetes és kí­vánatos öntudatlanságából, melybe elmerült, és visszavonszol­ják a földdel való kapcsolatba, hogy egy médium által üzenjen.

Ennek az a különös veszélye, hogy a való ember egész idő alatt mindjobban visszavonul önmagába, és mind kevésbé befolyásolhatja vagy vezetheti alacsonyabb részét, mely azonban karmát fejleszt, amíg véglegesen meg nem szűnik az összeköttetés, és az ilyen körülmények közt világos, hogy több rossz, mint jó karmát szerez.

Van egy másik és sokkal gyakrabban ható befolyás, mely a testétől megszabadult egyént a mennyország felé ha­ladó útján komolyan hátráltatja.

 Ez a hozzátartozók és bará­tok erős és féktelen bánata, mely egyike a szörnyen téves, sőt vallásellenes nézet szomorú következményeinek, melyet nyugaton évszázadok óta hittünk.

Ezáltal nemcsak ön­magunknak okozunk nagymértékű, teljesen fölösleges fájdal­mat barátaink ideiglenes távozása miatt, hanem gyakran ko­molyan ártunk azoknak, akik iránt érzett nagy szeretetünket ezáltal a mély gyász által kifejezzük.

Mikor elhalt testvérünk békésen elmerül természetes ön­tudatlanságába, mely megelőzi a mennyei glóriákba való éb­redését, gyakran előfordul, hogy boldog álmaiból felébresztik a nemrég elhagyott földi élet élénk emlékezetére, ami meg­felelő vibrációt és bajt okoz saját vágy-testében, s mindezt földi barátai szenvedélyes bánatának és kívánságainak kö­szönheti.Jó volna, ha mindazok, akiknek társai náluknál hamarabb haltak meg, ezekből a kétségen kívüli tényekből megtanulnák, hogy barátaik iránti kötelességük bánatukat megfékezni, mely bármilyen természetes is, lényegében mégis önző.

 Nem mintha az okkultizmus azt tanítaná, hogy felejtsük el a halot­takat!

 Sőt, ha szeretettel emlékezünk elhunyt barátainkról, és helyesen irányítjuk jókívánságainkat, akkor igazán értékes erővel látjuk el őket, mely sietteti haladásukat a közbeeső vi­lágon át a mennyországba.

 Aki pedig erejét gyászolásra vesz­tegeti, és visszasírja a halottat, nemcsak hiábavaló, hanem egye­nesen káros dolgot művel. Nagyon helyes ösztön vezette a hindu vallást, hogy a shraddha ceremóniát írja elő, úgy, mint a katolikus egyház a halottakért való imádkozást.

De néha előfordul, hogy az elhalt az, aki a hátrahagyot­taknak valami különleges üzenetet óhajt küldeni., de gyakran egész haszontalannak tűnik. Bármi is legyen, kétségtelenül helye­sebb, hogy az üzenetet átadhassa, minthogy folytonos töp­rengés az üzenet miatt állandóan visszahúzná tudatát a világi életbe, és megakadályozná, hogy magasabb szférákba tovább­ menjen. I

Azt kérdezik: miért nem beszélhet vagy írhat médium nélkül?

 Az ok az, hogy többnyire az anyag csak olyan anyagra hathat, amely az alatta levő rendhez tartozik, és az elhunyt­nak most már nincs sűrűbb anyag a szervezetében, mint ami­ből asztrálteste áll.

Ezért lehetetlen számára a levegő fizikai anyagát, vagy fizikai ceruzát megmozgatni, anélkül, hogy a közbeeső élő éteranyagból eszközt kölcsönözne, ami által aka­ratát átviheti egyik síkról a másikra. Ezt az anyagot nem köl­csönözheti akárkitől, mert rendesen az egyes princípiumok túl szorosan összefüggnek. A médiumságnak pedig az a lényege, hogy princípiumait könnyen el tudja választani, úgy hogy a médiumtól könnyen el lehet vonni a megnyilvánuláshoz szükséges anyagot, bármi is legyen az.

3.      Az árnyék.

Amikor a princípiumok teljesen szétváltak, akkor véget ér az egyén asztrális élete, és átmegy a mentális síkra.

       De mint amikor meghal a fizikai világban, hátrahagyja a fizikai testet, éppúgy hátrahagyja feloszló asztráltestét, amikor meghal az asztrális világ számára. Ha még életében megtisztította magát minden világi kívánságtól, és minden erejét az önzetlen szellemi aspirációkba ontotta, akkor az egó az egész alacsonyabb értelmet, melyet ebbe az inkarnációba belevitt, visszavonhatja magába. Ebben az esetben a test, amelyet az asztrális világban hátrahagy, csak holttest lesz, mint az elhagyott fizikai test, és akkor rögtön a következő cso­portba mehet.

Még a kevésbé tökéletes ember is majdnem ugyanazt az eredményt érheti el, ha alacsonyabb vágyainak ereje zavar­talanul lejárhat az asztrális világban. 

l a magasabb értelemnek az alacsonyab­ban való tükrözését anyagi módon fejezi ki, de meglehetős pontos fogalmat nyerünk arról, hogy mi is történik tényleg, ha elfogadjuk hipotézisként, hogy az értelmi princípium (manas) egy részét leküldi a fizikai élet alacsonyabb világába minden testöltés alkalmával, és elvárja, hogy az élet végén mindenféle tapasztalattal meggazdagodva ismét visszavon­hassa. 

A test akkor az asztrális anyag részecskéiből áll, amelyek­ből az értelemtest részeinek nem sikerült kiszabadulniuk, mert mikor az ember átmegy a mennyországba, ezek a tapadó tö­redékek értelmének egy részén csüngenek, és magukkal rántják. Ezért a feloszló asztrális anyag minden színvonalán attól függ az anyag mennyiségaránya, hogy az értelem milyen mérték­ben vegyült bele az alacsonyabb szenvedélyekbe. Világos, hogy mivel az értelem nem tud útjában egyik síkról a másikra mindegyiknek az anyagától megszabadulni, az asztrális ma­radvány minden durvább fajta anyag jelenlétét mutatja, amellyel sikerült a kapcsolatot fenntartania.

Így jön létre az a fajta lény, amit „árnyék”-nak nevez­nek, mely semmiképpen sem azonos a való egyénnel, aki to­vábbment a mennyországba.

 Mindazonáltal nemcsak tökéle­tes hasonmása, hanem emlékezőtehetségével és minden kis el­lenszenvével is bír, úgyhogy össze lehet téveszteni, mint ahogy szeánszokon gyakran előfordul, a való egyénnel.

Nincs tudatában annak, hogy valakit megszemélyesít, mert amed­dig értelme terjed, az egyénnek tartja magát. De képzeljük el az elhunyt barátainak ijedtségét és undorát, ha megtud­nák, hogy csalatkoztak, mert az, akit társuknak hittek, csupán legalacsonyabb tulajdonságainak lélektelen tömkelege.

Az árnyék élettartama attól függ, hogy mennyi értelem élteti, de mivel ez az anyag is állandóan szétfoszlik, az in­telligenciája mind kevesebb lesz, bár nagymennyiségű állati ravaszsággal bír, és még élete vége felé is képes médium által üzenni, azáltal, hogy a médiumtól ideiglenesen értelmet köl­csönöz. Természeténél fogva mindenféle rossz befolyás kön­nyen hat rá, és mert énjétől megvált, nincs benne semmi, ami magasabb befolyásra reagálhatna. A fekete mágusok alacso­nyabb fajtája könnyen felhasználja különböző kisebb célokra. Ami mentális anyaggal bír, az lassanként feloszlik és visszatér saját síkjára, de nem egy egyéni értelemhez. Így az árnyék alig észlelhetően elfogy, míg a következő csoport tagjává válik.

 5. A burok.

Ez nem más, mint az asztrális holttest, bom­lásának későbbi fokain, amikor az értelem minden részecskéje elhagyta. Minden öntudat és értelem nélkül passzívan sodró­dik az asztrális áramlatokban, mint felhő, melyet minden múló szellő más irányba terel. De még akkor is az élet torzképévé változtatható rövid időre, ha egy médium aurája közelébe jut.  Ilyen körülmények közt szakasztott úgy néz ki, mint a sze­mélyiség, amely elhagyta, sőt még bizonyos mértékig utánozni tudja megszokott kifejezéseit, vagy kézírását is. Mindezt csu­pán a sejtek automatikus hatásaként teszi, melyek alkotják, s melyek bizonyos serkentés hatása alatt hajlandók azt a műkö­dést ismételni, melyhez leginkább hozzászoktak. Bármily mér­tékű értelem indítja az ilyen megnyilvánulást, az csupán a médiumtól vagy a „vezetőitől” kölcsönzött, és nem függ össze a valódi emberrel.

 Még az a tulajdonsága is van, hogy vakon követi az olyan többnyire legalsóbb rendű vibrációkat, melye­ket létének utóbbi idejében mint árnyék indított el. Ennek következtében olyan egyének, akikben rossz kívánságok vagy szenvedélyek uralkodnak, spiritiszta szeánszok látogatása al­kalmával azt fogják tapasztalni, hogy szenvedélyeik az ön­tudatnélküli burkok által visszavetítve erősödtek.

Egy másik fajta holttestet is meg kell itt említeni, bár az ember halála utáni történetének korábbi fejezetéhez tartozik. Az ember fizikai testének halála után az asztrális jármű nem­sokára átrendeződik, és az étertestet leveti, melyre lassú fel­oszlás vár, éppúgy, mint az asztrális burokra léte végén.

Ez az étertest nem úszkál céltalanul ide s tova, mint az előbb említett fajták, hanem az elenyésző fizikai testtől néhány méternyire marad, könnyen látható bárki számára, aki csak kissé is szenzitív, ez az oka a forgalomban levő legtöbb temetői kísértet történetének.

 Ha a pszichikai fejlettségű ember temető mellett jár, sok ilyen kékes-fehér ködalakot lát a sírok fölött lebegni, ahol fizikai testüket nemrégen hagyták. Ők is, mint sűrűbb hasonmásaik, a feloszlásnak különböző fokain állnak, úgyhogy nem nyújtanak kellemes látványt.

Ez a fajta burok is, mint a másik, egészen öntudatlan és értelem nélküli; és bár bizonyos körülmények közt ideiglene­sen borzalmas formájú életre galvanizálható, ez csak a fekete varázslat legundokabb rítusa által történhet, melyről minél kevesebbet beszélünk, annál jobb.

Láthatjuk tehát, hogy az ember, amint a földi világból a mennyországba halad, fokozatosan levet három testet, me­lyet lassú feloszlásnak enged át: a sűrű fizikai testet, éter­hasonmását és az asztrális járművet, melyek fokozatosan al­kotórészeikre oszlanak, és anyagukat a természet bámulatos kémiája a megfelelő színvonalon újból használja.

folytalás

Weblap látogatottság számláló:

Mai: 240
Tegnapi: 306
Heti: 1 954
Havi: 7 513
Össz.: 1 547 506

Látogatottság növelés
  |     |     |  
Oldal: AZSZTRÁL VILÁG
GYÓGYÍTÁS SZELID GYÓGYMÓDOKKAL,LELKI TANÍTÁSOKKAL - © 2008 - 2017 - szelidgyogymodok.hupont.hu

A HuPont.hu-nál a honlap készítés egyszerű. Azzal, hogy regisztrál elkezdődik a készítés!

Adatvédelmi Nyilatkozat

A HuPont.hu ingyen honlap látogatók száma jelen pillanatban:


▲   Itt: májtisztítás - Vatera.hu
X

A honlap készítés ára 78 500 helyett MOST 0 (nulla) Ft! Tovább »