Dr. Gerald G. Jampolsky

  A SZERETET TANÍTÁSA-  CSAK SZERETETRE                                    TANÍTS 

                          Az attitudinális gyógyítás hét alapelve

 

Hosszú évvekkel ezelőtt, amikor az első családállítást csináltattam , még sok dologgal nem voltam tisztában ,a tanulás-tapasztalás rögös útjának a kezdetén jártam.

Nem tudtam, hogy ilyenkor nem lehet az állító személyt egyedül hagyni hanem segíteni, támogatni kell, hogy minél előbb sikeressen fel tudja dolgozni azt amit ott akkor látott  hallott,tapasztalt.

Nekem nem volt ilyen vezetőm és az első napok pokolian nehezek voltak. Tele voltam dühvel, haraggal.

Tudjuk nincsennek véletlenek, sírva kértem Say Baba segítségét,és  akkor találtam a neten ezt a könyvet.

Csodálatos mű sokat segített.

A tisztulás nem csak a lelket, de a fizikális testet is megviseli, az epém úgy fájt ,hogy azt hittem összeesek.

Természetessen nekem az nap kellett egy nagyon komoly és nehéz  előadást  tartanom  nemzetközi befektetők előtt. Eleinte azt hittem nem élem túl,de

Volt a könyvben  egy mondat amit a mai napig mindég mondok a pácienseimnek ,ha fáj valamid mond:

SZERETET és ELENGEDÉS!

Nekem akkor ott és a mai napig ez a mondat az ami segít és megszabadít minden lelki és fizikális fájdalmamtó

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Örökké hálás leszek

azért, hogy jelen vannak az életemben

feltétlen

szeretetükért, segítségükért és támogatásukért valamint

azért, hogy olyankor is meglátják bennem a fényt, amikor én

magam éppen képtelen vagyok meglátni vagy megtapasztalni.

BEVEZETÉS

Amint elhagyjuk a szülőcsatornát, és belépünk ebbe a világba, mindjárt azzal kezdjük, hogy nekikeseredve küzdünk lélegzetért

Sokan úgy is élik le egész életüket, hogy mindvégig folytatják ezt a küzdelmet, magányosan, szeretetlenül.

Túl gyakran vesz rajtunk erőt a félelem. Félünk

a betegségtől és a haláltól, félünk Istentől, félünk még attól

is, hogy folytassuk tovább az életünket.

És sokan hagyják el

úgy a világot, ahogy megérkeztek: nekikeseredve küzdenek a

lélegzetért.

     Hiszek abban, hogy másképp is lehet szemlélni az életet:

úgy, hogy szeretetben, békében és félelem nélkül járhassunk a

világban. Ehhez nincs szükség külső csaták megvívására, csak

arra, hogy gyógyítsuk meg önmagunkat. Ezt a folyamatot

„attitudinális gyógyítás”-nak nevezem, [1] mert belső és

alapvetően tudati természetű. Hiszem: helyesen alkalmazva

mindenki számára lehetővé teszi, hogy a körülményektől

függetlenül élvezze minden pillanat örömét, harmóniáját, és

megkezdje utazását a szeretet és a reménység útján.

     Az elmét át lehet programozni. Ez a tény a szabadságunkat

rejti magában. Mindegy, milyen sokszor éltünk vissza vele

mostanáig; az elmét pozitív módon is fel lehet használni,

méghozzá minden képzeletet messze meghaladó módon. Igaz, hogy

az átprogramozás előtt úgy érezhetjük, elménk szorosan lezárt

rekeszekből áll. Érezzük a lehetőségeket, de ezek „zárt ajtók

mögött” rejlenek. Együttes utazásunk során észre fogod venni,

hogy ezek a rekeszek voltaképpen gyógyításra váró attitűdök,

és mivel mi magunk választottuk őket, következésképpen

megváltoztathatók. Minden apró változtatással felpattan egy

újabb „ajtó”. Eleinte úgy érezzük, csapdába estünk, képtelenek

vagyunk kiszabadulni önnön korlátaink közül, de ahogy mind

több terméketlen, segíteni képtelen attitűdöt vetünk félre,

annál világosabban látjuk, hogy elménket egyáltalán nem kell

rekeszekre osztani. Minden lehetőségünk mindig elérhető volt,

hiszen elménk egységes és oszthatatlan. Boldogságunknak csak

olyan korlátok állhatnak útjába, amelyeket mi magunk állítunk

oda.

Attitűdjeink határozzák meg, hogy békét vagy félelmet

élünk-e át, hogy egészségesek vagyunk-e vagy betegek, szabadok-

e vagy rabok. Ez a könyv is egy attitűdről szól: a

szeretetről, a maga igazi értelmében. A szeretet teljes

elfogadás és teljes odaadás — korlátok és kivételek nélkül. A

szeretet az egyetlen valóság, ezért nem változtatható át. Csak

bővíthető és gyarapítható. Önmagából bomlik ki végtelenül és

gyönyörűségesen. A szeretet mindenkit makulátlannak tekint,

mert valamennyiünkben felismeri a fényt. A szeretet a félelem

teljes hiánya, és az attitűdgyógyítás alapja.

     Ha te is olyan vagy, mint én: ha még mindig küzdesz,

igyekszel szabadulni a fájdalomtól, a depressziótól, a

szomorúságtól, a szorongástól, hogy megtapasztalhasd a tiszta

szeretetet, akkor biztosak lehetünk benne: nem véletlen, hogy

most, ezen a könyvön keresztül egymásra találtunk.

A következőkben arról a szemléletről fogok írni neked, amelyet

mind következetesebben igyekszem megvalósítani a saját

életemben. Erre alapítottam a `Center for Attitudinal Healing`

(Az Attitudinális Gyógyítás Központja) nevű intézetemet.

Elmesélek néhány esetet arról, hogy az idekerülő gyerekek

hogyan tanítottak nekem szeretetet, elmondom, hogy te is, én

is a felmerülő nehézségek közepette miként segíthetünk

önmagunkon a szeretet áltaL  DR. GERALD G. JAMPOLSKY

  Tiburon, Kalifornia  1982. május

                                                                    Tiburon, Kalifornia

 AZ EGYETLEN TUDNIVALÓ A SZERETET 

Csak egyetlen leckét kell megtanulni. Azt az egyet azonban el

lehet mondani sokféleképpen. A sok közül az egyik, amelyet én

személy szerint különösen jelentőségteljesnek érzek, `A Csodák

Könyvé`ből való, és így hangzik:

     Csak szeretetre taníts, mert szeretet vagy magad is.

Ez a megállapítás jelzi célunkat és az eszközt is, amelynek

segítségével elérhetjük. Kimondja, hogy lényegünk a szeretet.

Elmondja nekünk, hogyan ismerhetjük föl ezt minden kisebb és

nagyobb nehézség ellenére: csak szeretetet adj, csak békére

taníts, és saját biztonságod érdekében soha ne folyamodj

támadáshoz. Ez az attitudinális gyógyítás legelső, általános

alapelve.

     Életemben sokszor tévesztettem szem elől ezt az

igazságot. Mégis biztató, hogy ez az egyszerű igazság újra meg

újra felbukkan. 1975 tavaszán világosabbá vált sok minden,

amiben akkoriban kezdtem hinni. Ekkor vettem először kezembe

`A Csodák Könyvé`t. Korábban is felismertem már néhány

„valóságot”, de ezeket a rendkívül kecsegtető tényeket nem

rendeztem összefüggő egésszé. Az alább következő néhány mondat

összefoglalja mindazt, amit az attitudinális gyógyítás

alapelveiből megsejtettem, mielőtt `A Csodák Könyvé`vel

megismerkedtem volna.

     Amikor az ember segít valaki máson, nem érez félelme A félelem nem idéz elő pozitív változást. Segítő szándékkal félelmet kelteni: hiba.

    Félelmeinket a gyerekek elől nem tudjuk eltitkolni. Tudatunk tartalma hozzáférhető mindenki, különösen a gyermekek számára; egy bizonyos szinten minden tudat kommunikál az összes többivel.

     Nem vagyunk testünkbe börtönözve, nem kötnek bennünket

     a tárgyi valóság korlátai.

    A tudat, mivel élni akar, befolyásolni tudja a betegség lefolyását. Nem létezik visszafordíthatatlan folyamat. Ha túl sokat foglalkozunk a múlttal, az megzavarj jelenbeli tudatunkat.

     Minden helyzet, tűnjék bármily kellemetlennek, mindig

     szolgál tanulsággal.

     Élményeinket belső céljaink határozzák meg. Nem vagyunk

     a külvilág tehetetlen áldozatai.

     A szeretet létezik.

`Szeretném megosztani veled néhány élményemet, amelyek e

következtetések levonására késztettek. Ha bemutatom, hogyan

tanultam meg alkalmazni a szeretet leckéjét, remélhetőleg te

is képes leszel a saját életedben megtalálni ezeket az

összefüggéseket. Életünk bizonyos területein képesek vagyunk

tisztán és világosan látunk, és én hiszek abban, hogy ezt az

élményt egyszerűen átvihetjük azokra a területekre is, ahol

egyelőre a félelem tűnik indokoltnak. Az élet ezt lehetővé

teszi számunkra.

 

 AZ IGAZSÁG MEGISMÉTLI ÖNMAGÁT 

„A tegnap rémes volt, a ma borzalmas, a holnap pedig még

rettenetesebb lesz.” Ez volt a családom világszemlélete,

amikor kisgyerek voltam. Gyanítom, hogy amikor te

fölcseperedtél, körülötted is többé-kevésbé ez az attitűd

uralkodhatott. Nemzedékeken át mindannyian belemerevedtünk

abba a hitbe, hogy a múlt előrevetíti a jövőt, és hogy a józan

ítélőképességű, érett ember, mielőtt terveit elkészítené,

alaposan áttanulmányozza a múlt tanulságait. `A Csodák Könyve`

kijelenti, hogy a múlt mindössze egyetlenegy megtanulható

leckével szolgál:

     Nincs más idő, csupán a Pillanat.

Hisszük, hogy a múlt szabja meg az élet igazi törvényeit, és

ez a hit felmérhetetlenül mélyen lakozik tudatunkban; nem is

csupán abban nyilvánul meg, hogy igyekszünk befolyásolni az

elkövetkezendőket. Szüntelenül a jövő körül járnak

gondolataink, és `elvárjuk,` hogy olyan legyen, mint a múlt.

Ábrándozásaink, tervezgetéseink közben a jövőre vetítünk a

múltból származó emlékképeket — mégpedig azokat, amelyeket

kellemes emlékként őrizgetünk. Azokat, amelyet kényelmetlenek

vagy fájdalmasak voltak, igyekszünk kizárni.

     Ha így gondolkodunk, voltaképpen nem teszünk egyebet,

mint hogy nem gyakorlatiasan, ésszerűen, józanul tekintünk a

jövő felé, hanem olyan tudatállapotot idézünk elő, amelynek

szinte egyedüli összetevője a félelem. Hitünk szerint életünk

eseményeinek rendes menetében nem bízhatunk meg, és mindenkire

ellenségként, de legalábbis potenciális fenyegetésként

tekintünk. Ez az attitűd aztán azt eredményezi, hogy

önmagunkat szerethetetlennek tekintjük. Ez bűntudatot szül, a

kiszolgáltatottság érzését, minden iránti bizalmatlanságot.

Ennek hatására megpróbáljuk irányításunk alá vonni a

valóságot, és önmagunkban csak azokat a képességeket

fejlesztjük ki, amelyek a manipulációt segítik elő.

     Ezt a hibát természetesen én magam is számtalanszor

elkövettem. Másmilyennek mutattam magam a világ előtt, mint

amit valóban éreztem. Legbelül esetleg rettegtem az

eljövendőktől, de kívül egy tiszteletreméltó, életét szorosan

kézben tartó férfi álruháját öltöttem magamra. És mint

mindenki, aki álarcot hord, én is elszigeteltnek és meg nem

értettnek éreztem magam.

     Ha nem érezzük, hogy szeretnek, ha nem érezzük magunkat

szeretetreméltónak, többnyire azt a hibát követjük el, hogy a

külső körülményeken igyekszünk változtatni, úgy gondolván,

hogy azok okozzák boldogtalanságunkat. Ennek érdekében

szükségünk van a jövő fogalmára, hiszen vágyunk csak valamikor

később teljesedik be. Következésképpen a jelen pillanat veszít

értékéből. A jelen pillanathoz képest még a nyomorúságos jövő

is vonzóbbnak tűnhetik, ha legalább egy kicsit képesek vagyunk

befolyásolni. A boldogság pedig, mivel megköveteli, hogy

teljes figyelmünket a jelen pillanatra irányítsuk, ijesztővé

válik. Ha valami véletlen folytán bármily csekély mértékű

boldogság bekövetkeznék, az ilyen beállítottságú ember azon

nyomban gyanakodni kezd. A félelem a boldogtalanságra irányuló

vágyat gerjeszt a tudattalanban, hogy továbbra is a jövőre

koncentrálhassunk. Valahányszor félelmet érzünk, tévesen azt

hisszük, hogy a jelen pillanatban nem szabad átélnünk a

szeretet és az öröm érzését.

     Nem csoda, ha ezzel az attitűddel azt éreztem, hogy nem

szeretnek, sőt nem is vagyok érdemes a szeretetre. Nem vagyok

érdemes, mert bűntudat gyötör valami megnevezhetetlen bűn

miatt. Attól való féltemben, hogy bűnhődnöm kell, azt hittem,

hogy a szeretet feláldozásával elkerülhetem a büntetést. Nincs

szükség vallásos neveltetésre ahhoz, hogy valaki azt képzelje:

szenvednie kell.

     Hibáink elkövetésében nagyon magányosnak érezzük

magunkat. Azt képzeljük: bűnünk egyedül a mi vállunkat nyomja.

Én úgy éltem meg, hogy engem terhel a világ legnagyobb

bűnkészlete, amiből logikusan következett, hogy lépten-nyomon

baj leselkedett rám. Az élet valami külső hatalomként tűnt fel

előttem, amellyel szemben tehetségem és energiám fölöttébb

fogyatékosnak mutatkozott. Az élet — a szó igaz értelmében, a

fűszerekkel, az örömökkel, a békével, a harmóniával megáldott

élet — mintha csak a többi ember számára lett volna

fenntartva. Mivel álarcot viseltem, elhittem, amit a többi

ember álarca közölt velem: ők lehetnek boldogok, én nem.

     Ez az attitűd azt eredményezte, hogy léteztem ugyan, de

nem éltem. Többnyire összetévesztettem a boldogságot a

fájdalommal, mert csak a legnagyobb válságok kelős közepében

éreztem igazán, hogy élek. Maga a boldogság elérhetetlennek

látszott, így ezt az egyetlen módot ismertem az élet

megtapasztalására. Mivel pedig a bajok és csapások sorozatban

zuhogtak rám, ezt az attitűdöt ráadásul szükségszerűnek

kellett látnom. Kiszolgáltatott áldozat voltam.

     Életem nagy részében azt hittem, hogy számomra ez az

életszemlélet természetes. A szüleimtől örökölt gének és a

környezet együttes hatására lettem ilyen, félelmektől és

bűntudattól űzött ember, saját működésemtől és érzéseimtől

teljesen függetlenül. Álmomban sem jutott volna eszembe, hogy

félelem és szeretet között folyamatosan, pillanatról

pillanatra én magam választok. Sok embert ismerek, akik sokkal

rosszabb környezetben nőttek fel, mint én, de úgy döntöttek,

hogy nem hajlandók megrekedni a múltjukban. Én viszont

átvettem szüleimtől az ő életfilozófiájukat, elfogadtam a

környezetemben meglévő korlátozásokat.

     Ma már világos számomra, hogy mindenki maga határozza meg

a hitet, amely szerint él. Azt hisszük, hogy azonosulnunk kell

a múltunkkal, holott erről szó sincs. Van más választásunk is.

A világot nem a mi szorongásunk tartja össze. Lehet félelem

nélkül is élni. Éppúgy, mint ahogy én, te is magad határozol

meg mindent, ami történik veled. Ez a tény ne keltsen

bűntudatot: ez ad szabadságot, ez teszi lehetővé, hogy

megtaláljuk a békét.

     Három hónapja voltam szigorló orvos, amikor a fentieket

megértettem. 1945-ben, a haditengerészet V-12 egységének

tagjaként a Stanford Egyetem orvosi fakultására küldtek, és

egy év múlva leszereltek a flottától, hogy folytathassam

orvosi tanulmányaimat. Az egyetemen feltűnt, hogy bármilyen

betegségről tanultunk, az évfolyam jó egyharmada fölfedezte

magán a tüneteit. Nem kevesen ágynak is dőltek vele. Én

különösen a tuberkulózistól féltem: meggyőződésemmé vált, hogy

tébécét fogok kapni, és belehalok. Szigorló időszakom alatt be

is osztottak a tébécés betegek kórtermébe. Ottani időszakom

alatt állandó ábrándképpé vált bennem, hogy reggel veszek egy

jó nagy levegőt, és a nap hátralévő részében nem lélegzem

többet.

     Egy éjszaka ügyeletben voltam, amikor sürgősen behívtak a

kórterembe egy ötvenéves alkoholista nőhöz, aki a tuberkulózis

mellett májcirrózisban is szenvedett. Bevérzett a nyelőcsöve,

vért hányt, sokkos állapotba került. A pulzusát alig lehetett

kitapintani, vérnyomását a műszer már nem jelezte. Leszívtam a

vért a torkából, és szívmasszázst alkalmaztam. Aznap az

oxigénlélegeztető nem működött, szájból-szájba lélegeztetéshez

kellett folyamodnom, amire kedvezően reagált.

     Amikor visszatértem az ügyeleti szobába, a tükörben

megláttam, hogy zöld orvosi köpenyem csurom vér. Hirtelen

eszembe jutott, hogy az egész kapkodás alatt egyszer sem

jutott eszembe félni. Hatalmas tanulság volt ez számomra: ha a

segítségnyújtásra koncentrálok, nem érzek félelmet. Az alatt

az idő alatt, amíg arra az osztályra voltam beosztva, többször

is előfordult, hogy spekulálni kezdtem, mit kaphatok el, mit

nem, és a félelem teljesen megbénított. A lecke egyértelmű

volt: ha az ember csak azzal foglalkozik, hogy adjon, akkor

megszűnik a szorongás. Sok évvel később azt is felismertem,

hogy a fájdalom és a tehetetlenség érzése is megszűnik.

A TUDAT KOMMUNIKÁL A TÖBBI TUDATTAL

Ugyanabban az évben szert tettem volt még egy nagyon fontos

tanulságra: egy Billy nevű nyolcéves kisfiú tanított meg rá:

bármennyire igyekszünk, a gyerekek elől nem tudjuk eltitkolni

érzelmeinket. A bántó gondolatokat elrejteni nem lehet, de

megváltoztatni igen. Íme két idézet `A Csodák Könyvé`ből,

amelyek megvilágítják ezt a tanulságot.

     Mondottam: tudatodat nem változtathatod meg úgy,

     hogy változtatsz viselkedéseden, de mondottam azt

     is, és sokszor mondottam: megváltoztathatod

     tudatodat.

`A Csodák Könyve`

később hozzáteszi:

     ... ha valaki igazán változtat a tudatán, akkor a

     leghatalmasabb eszközt változtatja meg, amelyet

     megváltoztatni egyáltalán képes.

Ez akkor is igaz, ha azt hisszük, hogy a viselkedésünk vagy

valaki másnak a viselkedése okozza a problémát. Billy esetében

ott követtem el a hibát, hogy őt akartam megváltoztatni,

ahelyett, hogy saját magam belső gyógyításával foglalkoztam

volna. Ha a tudat elfogadja a gyógyítást, ez a javuló állapot

kisugárzik a vele kapcsolatban álló többi tudatra.

     Billynek agyi károsodása volt, és a viselkedésével is

okozott problémákat. Pszichoterapeutaként többször találkoztam

vele és a szüleivel is, de az állapota nemhogy javult volna,

egyre rosszabbodott. Egy napon a szülők hangot is adtak

csalódottságuknak. Kezdtem haragot érezni Billy iránt, amiért

szakmailag rossz hírbe hoz. Ha meg akarunk változtatni

valakit, vagy harag, vagy gőg lesz a végeredmény.

     Aznap este olvastam Milton Erickson egyik cikkét: ő a

modern hipnózis atyja az Egyesült Államokban. A cikk a

gyermekek hipnotizálásáról szólt. Azt állította: nem kell

több, mint relaxált állapotba hozni a gyereket, néhány

szuggesztiót alkalmazni, és hipp-hopp, máris megváltozik a

viselkedése. Valami berzenkedett bennem a módszer ellen, de

már eléggé elkeseredett voltam ahhoz, hogy elhatározzam:

kipróbálom.

     Amikor legközelebb találkoztam Billyvel, leültettem egy

kerekes hordágyra, és szuggerálni kezdtem, hogy a szemhéja

egyre nehezebb, nehezebb, annyira nehéz, hogy le is csukódik,

és ő szépen hanyattfekszik a hordágyon. Képzelheted a

meglepetésemet, amikor azt tapasztaltam, hogy mindent

végrehajt, amit mondok neki. Tökéletesen kooperált, amit

azelőtt sohasem tett meg. Aztán egyszer csak felült a

hordágyon. A szeme csukva maradt, de orrát odanyomta az

enyémhez, és nehezen forgó nyelvvel, jellegzetes, kásás

hangján megszólalt: — Dr. Jampolsky, a szemhéjad egyre

nehezebb és nehezebb. — És harsány nevetésben tört ki.

     Amikor magamhoz tértem a megdöbbenésből, jót nevettünk

együtt. A gyerekek kitűnő terapeuták, mert a formális oktatás

még nem zavarja meg bennük a mély, intuitív tudást. Jól

tudják, mi megy végbe a felnőtt szívében. Ösztönös érzékelésük

előtt semmi sem maradhat rejtve vagy titokban, és többnyire

átlátnak álarcainkon

ATTITŰD, AMELY GYÓGYÍT

1949-ben, amikor Bostonban voltam orvosi gyakorlaton,

világosan felismertem, hogy az attitűdök döntő hatást

gyakorolnak a testre. Ezt a felismerést két gyomorrákos beteg

esete erősítette meg bennem. A Harvard, a Tufts és a Bostoni

Egyetem orvosai egybehangzóan állították, hogy a két,

nagyjából egykorú férfinak azonos a kórisméje, és egyikük sem

élhet hat hónapnál tovább. Az egyik férfi két hét múlva meg is

halt. A másik azonban életben maradt, elbocsátották a

kórházból, és gyakorlóidőm végén úgy nyilatkozott, hogy jól

érzi magát.

     Az első férfinak láthatólag semmi oka nem volt arra, hogy

éljen. Úgy érezte: hiába gyógyulna meg, akkor sem lenne képes

mindennapi gondjait megoldani. Jobban félt az élettől, mint a

haláltól. A halált egérútnak érezhette. A másik férfi

eltökélte, hogy élni fog; nem volt hajlandó statisztikai

adattá változni a mortalitási görbén. Valami módon meggyőzte

önmagát, hogy felépül, és megvalósítja terveit.

     E két eset fényében felismertem, mennyire fontosak a

gondolataink. Az, hogy merrefelé kanyarognak, végső soron azt

is megszabja, hogy élünk-e, vagy meghalunk. Nagyon fontos

azonban azt is megértened, hogy amikor gondolkodásod

megváltoztatásáról beszélek, nem csatába hívlak. Az eszközök,

amelyek segítségével megváltoztatod gondolataid irányát,

ugyanazok, mint maga az új irány. A békét békés úton érjük el.

Szelíd eszközökkel valósítjuk meg a szelídséget. Ha bármikor

úgy érzed: nem vagy képes úgy gondolkodni, ahogy ez a könyv

javasolja, kérlek, ne küzdj önmagad ellen. Oldódjék fel a

feszültség. Ha csupán csak jóleső gondolatokat gondolsz,

olyanokat, amelyek megnyugtatnak és ellazítanak, akkor jársz

az általam javasolt úton. Semmi értelme, hogy erőszakkal

próbáld megváltoztatni a tudatodat. Egyszerűen jegyezd meg

gondosan, mi az, amire örömmel gondolsz, és mi az, ami

elszomorít — tudatod önmaga fogja végrehajtani önmagán a

szükséges változtatást.

     A legtöbb orvos tudja, hogy a szellemi beállítottság

hatást gyakorolhat a szervi betegségekre. Tudják: az

élniakarás vagy a halálvágy megszabhatja a kór lefolyását.

Tudják ezt annak ellenére, hogy az attitűdöt nem lehet

mikroszkóp alá tenni, mérni vagy ismételten előállítani. A

tudat igazságaival a tudomány hagyományos eszközei nem tudnak

mit kezdeni. Az attitűdjeink által létrehozott körülmények és

általános hangulat nemcsak ilyen végletes módon, az életünket

fenyegető betegségekben nyilvánulnak meg, hanem életünk minden

mozzanatában. Ezt akkor értettem meg, amikor először próbáltam

letenni a pszichiátriai és neurológiai szakvizsgát.

     A szóbeli szakvizsga két napon át tartott. Rengeteget

tanultam rá, de elkövettem egy komoly hibát: elhatároztam,

hogy én leszek a legnyugodtabb, leghiggadtabb orvos, aki

valaha a történelemben szakvizsgát tett. Figyelmemet arra

összpontosítottam, hogy ez az álarc tökéletes legyen, és

valóban: mindenki elképedve figyelte, milyen összeszedett

vagyok, még a professzorok is. Aztán egy hónap múlva jött az

értesítés, hogy megbuktam.

folyt.

Oldal: G.Janpolsky SZERETETRE TANÍTS
GYÓGYULÁS SZELÍD GYÓGYMÓDOKKAL,LELKI TANÍTÁSOKKAL - © 2008 - 2024 - szelidgyogymodok.hupont.hu

A HuPont.hu-nál a honlap készítés egyszerű. Azzal, hogy regisztrál elkezdődik a készítés!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat