GYÓGYÍTÁS SZELID GYÓGYMÓDOKKAL,LELKI TANÍTÁSOKKAL

Isten addig nem adott betegséget az emberre, amíg előbb a gyógynövényt,a szímbólumokat és a feltétel nélküli hitet amely elmulasztja a betegséget, meg nem teremtette . A gyógyítás által mi magunk a gyógyítók is gyógyulunk. Ez a szeretet varázsereje!

szeretet3.jpg


Dr. Gerald G.Janpolsky

SZERETETRE TANÍTS IV.


AMI VALÓSÁGOS, AZ NEM LEHETETLEN

               Ez a gondolat változtatta meg Colleen Mulvihill életét.

Colleen huszonhárom éves volt, végzős hallgató egy észak-kaliforniai művészeti főiskola mozgásművészeti tanszakán.

Csinos lány lévén fotómodellkedett is. Amikor megismertem, két

félállásban dolgozott: az egyikben a főiskola sporttanszakán a sportorvos mellett, a másikban előadóként működött a mozgásfejlesztő laboratóriumban, ahol idegi vagy más okokból mozgássérült gyerekek fejlődését segítették. A nyári hónapokban úszásoktatóként dolgozott egy közeli napközi táborban. Colleen a családjától majd ezer kilométerre lakott egy kis lakásban, legjobb barátjával, egy Szása nevű vakvezetőnémet juhászkutyával.Amikor Colleen először eljött hozzám, jogilag vaknak számított. (Ez a kifejezés olyanokat jelöl, akik látnak ugyan,de oly korlátozottan, hogy látóként nem képesek működni.)

Születése óta rentrolentális fibroplasiában szenvedett — ez a

betegség abból áll, hogy hegsejtek szaporodnak el a szaruhártya mögött, aminek vakság vagy legalábbis súlyosan korlátozott látás a következménye  Colleen születése idején általánosan bevett orvosi

gyakorlat volt, hogy a koraszülötteket túlnyomásos oxigéntartályban helyezték el. Évekkel később megtudta, hogy ez az eljárás okozta a vakságát. Talán el tudod képzelni, mennyi dühvel és keserűséggel fordul a világ felé, akinek ez asors jutott. Colleenben valóban megvoltak ezek az érzések — és rengeteg fájdalom is, ami együtt jár ezzel a betegséggel. Los Angeles környékén született, ott is nevelkedett:

Szülei fontosnak tartották, hogy normális elemi iskolába járassák, nem a hátrányos helyzetűek iskolájába. Úgy okoskodtak, hogy ezzel jobban felkészítik a való világra. Colleen számára ez egyértelműen jó döntésnek bizonyult, bár nincs általános érvényű jó vagy rossz eljárás, amelyet mindenhátrányos helyzetű gyermek esetében javasolni lehetne. A

tanárok megértően, segítő szándékkal kezelték; mindig a tanterem első sorába ültették, és feleléskor rendszeresen kapott auditív segítséget. Így végezte el az elemi és a középiskolát, azután pedig beiratkozott egy kis főiskolára,távol otthonától.

     Az intelligens és szerfölött energikus fiatal nő számára egyre nehezebb lett az élet: csökkent látása mind tovább fogyatkozott. 1975-ben belépett Colleen életébe Szása, a kétéves vakvezető kutya. Együtt vettek részt a kiképzésenÉszak-Hollywoodban, és attól kezdve elválaszthatatlan társak lettek. Szása elkísérte a lányt a főiskolai órákra, sőt még Kalifornia állam törvényhozásába, a sacramentói Capitoliumbais, ahol Colleen aktív lobbistája volt a Vakok Országos Szövetségének.

     Sok évvel ezelőtt figyelt fel először arra, hogy mind többen vitatkoznak a hagyományos orvoslást kiegészítő, alternatív eljárásokról, és egyre több bizonyíték jutott el hozzá arra nézve, hogy a tudat befolyásolhatja a testet. Ekkor fordult hozzám, én pedig megismertettem `A Csodák Könyvé`vel.

     Később a Központunk felnőttgyógyító csoportjához irányítottam. Nyomatékosan értésére adtam, hogy a tudatnak nincsenek korlátai, és semmi sem lehetetlen. Megkértem, hogy vessen el magától minden negatív értéket, amit valaha felhalmozott, ne építsen korlátokat múltbeli vélekedéseiből, ne szorítsa önmagát egy olyan valóság kalodájába, amelyet csupán a fizikai érzékszervei közvetítenek.

     Megbeszéltük egymással `A Csodák Könyve` egyik rendkívül

                                             fontos tételét:

                           A csodákban nincs nehézségi sorrend.

A csodákat úgy is meghatározhatjuk, mint az érzékelés egy különleges válfaját, amelynek jellemzője, hogy az ember tudatosan érzékeli a szeretet jelenlétét. Ennélfogva természetes eseményeknek tekinthetők. Jóllehet a csodák nem anyagi jelenségek, kísérőjelenségként olykor a fizikai síkon is végbemehetnek változások. Megosztottan Colleennel azt a meggyőződésemet, hogy mindenki képes változtatni az érzékelésén, meglátni a szeretet jelenlétét, és hogy ez az igazi látás.

 Colleen egy nap föltette a számára legfontosabb kérdést:

W Az is lehetséges, hogy visszanyerem a látásomat? — Aztfeleltem: — Minden lehetséges. `Nem muszáj` a rentrolentális  fibroplasia negatív statisztikáit erősítenie.

     Kezdte megérteni, hogy a gondolataink határozzák meg, miként érzékeljük a világot. Elkezdett „pozitív mentális képeket” alkalmazni, és `A Csodák Könyve` elveit követte. Egyetlen célja lett a belső békét, Isten békéjét gyakorolni.

Egyetlen működési elvévé a megbocsátást tette. Belső hangjára

hallgatva, azt követve megtapasztalta a teljesség és az egység

érzését. Kezdett megbocsátani Istennek és a világnak a vakságért. Keserűsége oldódott, és a helyét egyre fokozódó békesség váltotta fel. Eközben enyhültek a kínzó fájdalmak a fejében és a nyakában.

     Fokozatosan végbement egy nagyon is valóságos változás

Colleen önszemléletében. Később így mesélte el: — Átalakult az

önmagammal kapcsolatos attitűdöm. Azelőtt mindig vakként

gondolkoztam magamról, most viszont kezdtem úgy tekinteni, hogy normális ember vagyok. — De még így is teljesen készületlenül érte, amikor 1978 márciusában részlegesen megjavult a szeme. Nappali látása annyit fejlődött, hogy látta az utcát maga körül. A szemorvosa kijelentette: a nappaliidőszakban jogilag látónak tekintendő, bár a törvény szerint éjszaka továbbra is vaknak számított. Telefonon beszéltem ezzel az orvossal: elmondta, hogy egész pályafutása alatt

sohasem találkozott ilyen esettel, mint Colleené; hogy valaki

ebben az állapotban ilyen mértékű javulást mutasson. Javuló látása újabb problémákat okozott Szásával kapcsolatban. — Nagyon megrázó lehet egy vezetőkutya számára —magyarázta Colleen —, ha rá kell döbbennie, hogy a gazdájának nincs többé szüksége rá ahhoz, hogy szabadon mozogjon. —Fokozatosan ez a probléma is megoldódott, Colleen és Szása új életmódot alakított ki, kölcsönösen alkalmazkodtak egymás igényeihez.

     Colleen folytatta tanulmányait; készült arra, hogy a betegek szolgálatába álljon. Főként a holisztikus egészségfelfogás vonzza: ennek az a lényege, hogy a beteg embert gyógyítja, nemcsak a beteg szerveket. Sokaknak segített a mi Központunkban és más városokban is; dolgozott a telefonszolgálatunknál, ahol az Egyesült államok mindentájáról jelentkező vakokkal foglalkozott  Colleen a közelmúltban odajött hozzám.

     — Jerry — mondta —, szeretnélek elvinni kocsikázni.

     — Tessék? — kaptam föl a fejem.

     — Két államra érvényes a jogosítványom, és jogilag éjjelnappal látó vagyok. — Szeretném, ha tudnád, hogy autóban még soha nem voltam olyan boldog, mint akkor Colleen Mulvihill kocsijában, még akkor is, ha közben kicsordult a könnyem Sokszor előfordul, hogy megfeledkezem az alapelvekről, amelyeket e könyvben ismertetek, és elkedvetlenedem. De ha Colleennel találkozom, ha megérzem a belőle áradó, feltétlen szeretetet, mindig rájövök, hogy ő látja bennem a fényt, és ez

segít elengedni a sötét gondolatokat, mert emlékeztet igaz valómra. Számomra Colleen kelti életre Jézus kijelentését, amely szabad fordításban így hangzik: „Én ítéletre jöttem ebbe a világba, hogy akik nem látnak, lássanak, és akik azt hiszik,hogy látnak, felismerjék: vakok.  Az ítélkezés vak. Egyedül a szeretet lát.

                                     A SZERETET ÖRÖK

Nyilvánvaló, hogy addig nem lehet békénk, amíg védtelennek tekintjük magunkat — olyannak, akit betegség vagy baleset érhet, aki megöregszik, legyengül és meghal. Ha ezt az önképet meg nem változtatjuk, minden gondolatunk és cselekedetünk hátterében ott lesz a szorongás, mert a végső megsemmisülésnek nézünk elébe. Valahogyan el kell kezdenünk felismerni, hogy szeretetként most és mindörökké élni fogunk. Azt hiszem, csakis azért vagyunk itt ebben a világban, hogy megtanuljuk és megtanítsuk a szeretetet. Küldetésünk időtartama változó, de mindannyian ugyanazt adjuk és kapjuk: szeretetet.A halállal szembenéző gyerekekkel és családjukkal való

munka sokat segített abban, hogy leküzdjem saját halálfélelmemet, és kétségbe vonjam a halál véglegességét.

Fölmerülhet benned a kérdés: hogyan képesek a Központ munkatársai ezekkel a gyerekekkel dolgozni, végignézni, amint egyikük-másikuk meghal? Hogyhogy nem roppannak bele érzelmileg? A magam nevében szólva kijelenthetem: nem tudnám folytatni, ha még mindig azt hinném, hogy a halál az élet végét jelenti. Ha így gondolkodnék, a gyerekek halála annyira megviselne, hogy képtelen lennék a munkámat végezni.

     A Központban a legtöbbünk a halált átmenetnek tekinti.

Áldásnak érezzük, hogy megismerhetjük ezeket a gyerekeket és a

családjukat. Ők tanítják meg nekünk, hogy az élet és a test két külön dolog, hogy a test mulandó, de az élet, szellem lévén, végtelen. Üzenetük az életről, az örök életről szól, és arról, hogy az élet egyet jelent a szeretettel.

     Greg Harrison volt az első, aki meghalt a Központ gyerekei közül. Tizenegy éves volt. Amikor már nem akadt olyan gyógyszer, amit ki ne próbáltak volna, és nyilvánvalóan nem volt már sok ideje hátra, a csoportban a gyerekek megkérdezték

Gregtől: — Mit gondolsz, milyen lesz meghalni? — A válaszát

sohasem fogom elfelejteni. Azt mondta:

— Szerintem ha meghal az ember, egyszerűen csak leveti a testét, ami úgyse volt igazi. Aztán ott van a mennyországban, együtt a többi

lélekkel. Néha meg visszajön a földre, hogy valakinek az

őrangyala legyen. Én ezt szeretném.

— Greg viszonya a halálhoz

megmutatja, hogy `valóban` lehetséges szeretettel tekinteni a

világ minden eseményére. Ami természetesen nekünk is, másoknak

is nagy megkönnyebbülést jelent.

     A Központ nagy családjának egy másik tagja, a tizennégy éves Will Stein, akinek Ewing-szarkómája volt, két héttel a halála előtt magnóra vett egy beszélgetést velem. Ő abban hitt, hogy mielőtt megszületünk erre a világra, mindannyian elvállalunk egy bizonyos küldetést. Némelyikünk hosszú távra, némelyikünk rövidre, de az időtartam lényegtelen. Will érezte, hogy az övé rövid lejáratú, de tudta azt is, hogy amíglélegzik, a küldetése nem ért véget.

     Amíg a testünk életben van, az a dolgunk, hogy eszközként

használjuk: árassza szét a szeretetet olyan formában, hogy a többiek felismerjék és elfogadják. Lelkük gyengédsége révén a gyerekek akkor is képesek szeretetet árasztani, ha testük állapota nem könnyíti meg, hogy jót cselekedjenek. Az gyakorolja a legmélyebb hatást másokra, amit a szívünkben teszünk. Nem a testünk mozdulatai, nem a szánkat elhagyó szavak közvetítik a szeretetet. A szeretet szívtől szívigközlekedik.Arra természetesen nincs szabály, hogy miként emlékezzünk szeretteinkre. A béke, az öröm `látszatát `sohasem szabad erőszakolni. Ám a gyermek betegsége alatt sok szülő ismeri

fel, hogy gyermeke több, mint egy veszendő test: rájönnek, hogy kapcsolatuk nem ér véget a gyermek halálával.

Meggyőződésem, hogy ez nem öncsalás, hanem az igazság felismerése. Ha a halál bekövetkezik, ez a felismerés nemcsak elviselhetővé, hanem békéssé teszi a szülők számára a veszteséget, mert érzik, hogy a szeretet által továbbra is együtt vannak gyermekükkel.

     Bryan Bradshaw családjának attitűdje a gyerek halála után példát ad arra, hogyan lehet a spirituális valóságot elsődlegesnek tekinteni a testhez képest. Bryan nyolcéves kisfiú volt, egyik lábát csontrák miatt amputálni kellett.

Bámulatos bátorsággal viselte sorsát — ő és családja hatalmas

leckéket tanított meg nekünk.

     Egy héttel Bryan halála előtt meglátogattam a családot

San Joséban, és volt alkalmam eltölteni egy kis időt Bryan hatéves húga, Lorrie Ann társaságában. Megkértem: rajzolja le,mi jár most a fejében. A rajz Bryant ábrázolta, amint szárnyakkal a vállán a mennyország felé repül. A kislány így magyarázta

: — Ha az ember fönn van a mennyországban, ott nincsen betegség, se fájdalom. Mindenki boldog, és mindenki Szeret mindenkit, mert folyton Istennel lehet beszélgetni   Amikor a kisfiú meghalt, a Központ egyik munkatársával elmentem San Joséba, hogy együtt legyek a családdal. Nagy hatást tett ránk, milyen békével fogadták az eseményt. Láttuk,

hogy a család sok barátjára, akik könnyek között érkeztek meg, mennyire megnyugtatólag hatott ez. Eljött néhány gyerek is,

akiknek rossz volt a lelkiismeretük, mert nem látogatták meg Bryant oly gyakran, mint kellett volna. Ők is, Bryan szülei is

és mi valamennyien leültünk a tágas nappaliban, hogy kibeszéljük magunkból a dolgokat. Egy idő után enyhült a gyerekek bűntudata; derűs epizódokat meséltek abból az időből, amikor Bryan közöttük volt. Ha szakítunk a bűntudattal, csak a szeretet marad.

     Bryan családja nem kötődött egyetlen egyházhoz sem, ezért

a Központ jelenlévő munkatársait, Tom Pinksont és engem kértek

fel: tartsunk megemlékezést, hogy a jelenlévők derűsebben távozhassanak el, mint ahogy megérkeztek. Szavaimat azzal kezdtem, hogy elmeséltem Lorrie Ann rajzát és azt, amit hozzáfűzött. Tom arról beszélt, hogy Bryan és hozzátartozói

mennyit segítettek a Központban a többieknek. Mindketten elmondtuk, milyen érzés volt Bryan közelében lenni, s hogy ez a nap mennyi szépséget és szeretetet hozott nekünk. Aztán az egész társaság együtt elénekelt párat Bryan kedvenc dalai közül. A karvezető szerepét Nathan Segal rabbi vállalta, aki a Központ egyik kirándulásán barátkozott össze Bryannel.

     Ezután mindenki héliummal töltött léggömböket vett a kezébe. Bryan imádta a lufikat. Egy adott pillanatban száz léggömb röppent fel a magasba, magukkal vitték szeretetünk üzenetét Bryan és a világmindenség iránt. A léggömbök mintha szivárvánnyá álltak volna össze, és lassan elsodródtak az égbolton. Több szülő odajött hozzánk, hogy elmondják: mennyire féltek elhozni a gyerekeiket erre a megemlékezésre, aztán mennyire meglepődtek és megkönnyebbültek, amikor egy ilyen alkalommal nem gyászt és keserűséget, hanem örömöttapasztaltak.

                                  SEMMITŐL SEM KELL FÉLNÜNK

Természetesen nemcsak ők haltak meg a Központ gyerekei közül.

Az ő példájukat azért említettem, mert személyesen ők voltak azok, akik megtanítottak nekem valamit: `a halálra nem kell félelemmel tekinteni. `A félelemmel teli szemlélet senkinek sem használ. A Központban végzett munkám megmutatta, milyen sokat tud segíteni, ha mindent békével szemlélünk. Csak a szelíd tekintet előtt mutatkozik meg, hogy mik vagyunk valójában — tiszta szeretet.

     A Központban nemrégiben egy egész napos találkozót rendeztünk körülbelül huszonöt család számára, akik mindegyike elveszítette egy gyermekét. Az elhunyt gyerekek közül sokan nem voltak tagjai a csoportjainknak, de a szülők által elmesélt történetek ismét eszembe juttatták a legbelső lényeget, ami minden embert összeköt a földkerekségen. 

Mindannyian egy család tagjai vagyunk, és minden ember a testvérünk, akkor is, ha erről gyakran megfeledkezünk.

     A szülők egy része kijelentette: a gyermek még haldoklása

közben is tanítójuk volt: a hagyományos szülő-gyermek szerepek

gyakran fölcserélődtek. És mindegyik szülő azt állította: gyermekük szelleme állandó szeretettel, megnyugtatással jelen van a szívükben, és hogy úgy érzik, sok vonatkozásban folyamatos a kapcsolatuk. Ez az érzés sokat enyhített afájdalmukon.  Sok mindent egyszerűen azért nem értünk, mert nem vagyunkabban a helyzetben, hogy megérthessük. Ezért olyan fontostürelemmel viseltetni a mások élményei, szempontjai iránt: eznemcsak számukra megnyugtató, hanem nekünk is megkönnyebbülés.A szeretet túllát a különbségeken, mert észrevesz valami Sokkal fontosabbat: azt, hogy mennyire egyformák vagyunk,

mennyire olyanok vagyunk, mint maga a szeretet. Ha ezt egyszer

becsületesen megfigyeljük, hamar megszabadulunk a másoktól

való félelemtől, és bízni fogunk saját ártalmatlanságunkban is. Minél inkább beborítjuk a többieket ezzel az ártalmatlansággal, elengedvén gyanakvásunkat és védekezésünket, annál jobban felismerjük az egész

világmindenség ártalmatlanságát — megértjük, milyen képtelenül

lehetetlen, hogy bármely eleven teremtmény sokáig szenvedjen a

szó igazi értelmében. A fájdalom véget ér. Van egy pont, amelyen a szenvedés nem hatolhat túl.

                        Sohasem maradunk vigasz nélkül.

                                           HETEDIK FEJEZET

                                     ADNI ANNYI, MINT KAPNI


Az attitudinális gyógyítás harmadik alapelve a birtoklás alapvető, univerzális törvényéről szól. Nagyon kevés olyan elv van, amit mélyebb bizalmatlanság övezne, mint azt, hogy az érték csak úgy őrizhető meg, ha odaadjuk másnak, és megfordítva: ha megpróbáljuk mástól elvenni, azonnal veszítünk. A harmadik alapelv leszögezi:

                               Adni annyi, mint kapni.`

Ha figyelmünket arra  összpontosítjuk, hogy adjunk, hogy eggyé váljunk a többiekkel, akkor a félelem megszűnik, és mi képese leszünk elfogadni a gyógyítást önmagunk számára.`

Nem vitás, hogy ezt a gondolatot még nem fogadták el széles

körben, jóllehet gyakran találkozhatunk olyan kijelentésekkel,

amelyek ezt erősítik. Például: sok fiatal fiú és lány kELL ehhez hasonló értelmű tanácsot, amikor párkapcsolatokat

kezdenek kialakítani. Felnőttek számára közvetettebb módon

fogalmazódik meg ez az elv — azokban a könyvekben és

újságcikkekben, amelyek arra nézve adnak útmutatást, hogy

miként lehetünk sikeresek a szerelem és a szex területén.

     Az ötvenes években az anyák nemritkán figyelmeztették

első randevúra induló leányukat, hogy az ő dolga feloldani a

partner belső feszültségét, lámpalázát. Technikai megoldásként

azt tanácsolták: tegyen úgy, mintha érdekelné a fiú; ne azzal

próbálja fölkelteni a figyelmét, hogy önmagáról beszél. Ebben

a korszakban a könyvek és a magazinok is azt javasolták:  lány tanúsítson érdeklődést. Tegyen fel kérdéseket, puhatolja ki, miről beszél szívesen a fiú. Nem azt tanácsolták, hogy valóban figyeljen rá teljes szívével, csupán azt: `tegyen úgy,` mintha figyelne. És láss csodát: ha a lány — akár ebben a némiképp csalárd formájában is — elkezdte gyakorolni az „adni annyi, mint kapni” elvet, nagy valószínűséggel rájött,

milyen könnyen teheti magát boldoggá azáltal, hogy tekintettel

van a partnerére. Megfigyelhette: ha a fiút oldott hangulatba

hozza, ő maga is feloldódik.

     Nem arról van szó, hogy olykor ne tapasztaltuk volna meg,

milyen megnyugtató érzés megnyugtatni valakit. Mégis mélyen

bevésődött meggyőződésünk, hogy az „elvenni és megtartani” elv

szintén magában hordozza jutalmát. Igyekszünk türelmet, kedvességet tanúsítani, aztán, ha úgy ítéljük, hogy erőfeszítéseinket nem méltányolják kellőképpen, szeretetünket visszavonjuk. Az igazi adakozás nem jelent áldozatot; ha az adakozás konfliktust kelt bennünk, őszinte önvizsgálatot kelltartanunk, ha már a tartós boldogság elérésére törekszünk.

     Mindannyiunknak voltak már olyan pillanatai, amikorteljesen elborítottak a saját egészségügyi, érzelmi vagypénzügyi gondjaink, és akkor hirtelen segítséget kért valaki. Miután elmúlt a válságos helyzet, eszünkbe jutott, hogymiközben a segítségnyújtásra koncentráltunk, saját problémánk eltűnt a tudatunkból. Fontos azonban megjegyezni: csak a tudatunkból, az életünkből nem. Az igazi gyógyulás a külső

helyzet manipulálásával nem érhető el. Nem a körülményeknek, hanem a szemléletnek, az attitűdnek kell megváltoznia — ami aztán magával hozhat a körülményekben megnyilvánuló változásokat is.

     Amikor az adakozásra koncentrálunk, ezzel egy időben kapunk is valamit — hiszen a saját, személyes szorongásainkelpárolognak gondolatainkból. Ha felismerjük, hogy mások érdekét szolgálva egyszersmind saját érdekünkben járunk el,megleljük a belső nyugalmat, ha csak átmenetileg is:megszabadulunk saját, külön bejáratú poklunktól. A tudategyszerűen képtelen az ego szerencsétlenségére koncentrálni,ha elönti a vágy, hogy gyógyítson, boldogságot adjon —

jóllehet a szerencsétlenség külső jegyei, formái továbbra isfennállnak.

                               A FÓKUSZ A TAPASZTALAT

Egy csütörtök este a Központban egy újonnan megalakult felnőttcsoporttal az attitudinális gyógyítás néhány

alapfogalmáról beszélgettem, többek között a fájdalom enyhítéséről. Balra tőlem egy Sarah nevű, negyven körüli nő ült, aki áttételeződött rákban szenvedett. Elmondta, hogy négy hónap óta nem volt egyetlen fájdalommentes perce sem, pedig nagy dózisokban kapja a fájdalomcsillapítókat.

         — Szeretne megnyugodni, ha csak egy pillanatra is? —

kérdeztem. — Hogyne — felelte —, évek óta nem volt bennem nyugalom. Hogy lehetne elérnem? — Egyszerűen csak nézzen végig ezeken az embereken itt a szobában, és szeresse őket teljes szívéből, anélkül, hogy bármit elvárna tőlük cserébe.

     Sarah azt mondta, megpróbálja, de láttam rajta, hogy kételkedik. Ekkor felkértem a többieket, hogy egyetlen percre fordítsák teljes figyelmüket, minden szeretetüket Sarah felé. Mindenki beleegyezett; ekkor hozzátettem: utána senki ne kérdezze meg Sarah-tól a kísérlet eredményét. Erre azért volt szükség, mert ha a szeretetet értékelni, méricskélni kezdjük, elzárjuk előle a tudatunkat, mert hiányzik a bizalom. márpediga szeretet maga az igazságra alapozott, tökéletes bizalom.

     Amikor letelt a szeretet perce, folytatódott a csoportfoglalkozás. Két óra múlva elköszöntünk egymástól, amikor Sarah váratlanul megszólalt: — Nem bírom tovább magamban tartani. El kell mondjam mindenkinek: elmúlt a fájdalmam. — Aztán könnyes szemmel körbement a szobában, ésátölelt mindenkit.

     Sarah átélte a szeretet által való egyesülést valamivel,

amiről addig azt hitte, kívül áll rajta. Egy percig megtapasztalta, `hogy nincs egyedül. Amikor teljesen belemerült a szeretetbe, ami lényének lényege, nem figyelt az egóra és annak fájdalmaira. Egyszerűen leválasztotta magáról a fájdalmat azáltal, hogy leválasztotta magát a régi önképről, amely gyengének, kiszolgáltatottnak, elszigeteltnek ésreményvesztettnek mutatta. Sarah élménye mindenki által alkalmazható. A testi vagy lelki gyötrelem nem számít. A szeretet nem ismeri a fájdalmat. Mi azonban a szeretetet keressük, nem csupán a fájdalom enyhülését.

     Az „ego” szót ebben a könyvben a mostanában mind

általánosabb értelemben használom. Az önmagunkról alkotott,

alapvetően teljesen hamis mentális képet jelenti. `Nem` vagyunk ugyanis különálló, könnyen megsebezhető lények.

Gondolataink hatóköre sem ér véget ott, ahol a testünk. De

mégis, ha figyelmünk fókuszát a gyengeséget, nyomorúságot

ábrázoló önképre fordítjuk — márpedig általában ezt tesszük —,

ezzel kizárjuk annak lehetőségét, hogy felismerjük igazi önmagunkat. Ezért aztán át is éljük mindazt, amit egyveszélyekkel teli, érzéketlen világban közlekedő, apró éskiszolgáltatott test átélhet.

     Elég egyetlen percnyi szeretet, amint azt Sarah átélte,

és máris megmutatkozik előttünk, milyen téves az a kép, amely

törékenynek, veszendőnek mutat bennünket. Világosan

kirajzolódik, hogy tökéletesen egyek vagyunk mindennel, ami

eleven: hogy a megnyugvás, a segítség, a gyógyulás a kezünk

ügyében van. Ehhez az intellektus kevés, ésszel nem lehet

felfogni. Ehhez a tapasztalathoz szeretetre van szükség.

Nagyon is gyakorlatias megoldás, ha problémáinkra nem anyagi

megoldást keresünk, hanem a szeretethez fordulunk. A szeretet

nem zárja ki a cselekvést, csupán azt biztosítja, hogy amit

teszünk, békével tegyük.

     Ha úgy kezdesz hozzá, hogy megpróbálod öt teljes percen keresztül átélni ezt a fajta szeretetet, előfordulhat, hogy nem leszel képes koncentrálni, gondolataid elkalandoznak,belecsúsznak a szokásos tevékenységükbe: összehasonlítgatnakés ítélkeznek. Mivel pedig a szeretet gyakorlása azonos a béke gyakorlásával, fölöttébb kártékony volna, ha a gondolataid irányítgatásával újabb csatateret alakítanál ki önmagadon belül. A konfliktusmentesség kellemes állapota az a termékeny talaj, amelyen könnyedén kihajt a szeretet. Sokkal jobb volna

mindannyiunk számára, ha beérnénk azzal, ami megvan, ahelyett,

hogy mentális folyamatainkba a szeretet nevében újabbfeszültségeket plántálunk. Hasznos szabály, hogy arra gondoljunk, amire igazán jólesik gondolni.   Ha egyszer egy-két másodpercen át sikerül, akkor talán megpróbálhatod több másodpercre elnyújtani a koncentráció

időtartamát, később egy percig is, vagy még tovább. Gyakorlás

közben végül megfigyelheted, hogy a szeretet és a béke élménye

egy teljes napra is kiterjeszthető.

                          MIÉNK A SEGÍTSÉG, AMELYET NYÚJTUNK

Apám pillanatok alatt bebizonyította nekem, hogy ha erőnkből,

egészségünkből odaadunk másnak, az eredmény nem az lesz, hogy

nekünk kevesebb marad — ellenkezőleg. Nekünk is több lesz. A szüleim akkor már nyugdíjasotthonban laktak; épp együtt ebédeltem velük, amikor az eset megtörtént.

     Apám Parkinson-kórban szenvedett. E betegség tünetei közé

tartozik a remegés, a bizonytalan járás, a maszkszerű, merev arckifejezés. Azon a bizonyos napon mintha még depresszió is

erőt vett volna rajta. Az ebédlőben a mi asztalunknál ült egy másik férfi is, körülbelül egykorú apámmal. Ugyanaz a betegség kínozta őt is, csak az ő állapota előrehaladottabb volt.

Segítség nélkül már nem tudott járni. A felesége valamiért nem ért oda idejében, és ez az ember türelmét vesztve megkérte apámat, hogy kísérje fel a szobájába.

     Apám karon fogta, és ahogy elindultak, mindketten erősen reszkettek. És akkor apám hirtelen fölegyenesedett, kihúzta

magát, remegése alábbhagyott, de annyira, hogy alig volt észrevehető. Arcán mosoly tűnt fel. Körülbelül tíz perc múlva tért vissza. Ismét görnyedten járt.

           „Döbbenetesen sokatmondó bizonyíték” — gondoltam.

Amikor apám tökéletesen belemerült a segítségnyújtásba, levetette

magáról a kiszolgáltatottság tüneteit. Amíg adott a saját erejéből, stabilitásából, szemmel láthatóan több lett belőle neki is. Ráadásul örömöt érzett. Amikor úgy érezte, nincs többé szükség rá, visszatért a gyöngeséget tükröző önfelfogáshoz. És valószínűleg mindez úgy ment végbe, hogyészre sem vette az összefüggést.

     Paul Johansen ugyanígy szolgáltatott bizonyítékot az ok és okozat összefüggésére. Paul 1979. december kilencedikén volt látható a `60 perc `című tévéműsorban, egy másik központbeli gyerek, Tony Bottarini társaságában. Ők ketten aznap este több, mint ötvenmillió tévénézőhöz juttatták el az üzenetet: „Csak szeretetet taníts”. A nézők többsége nem tudott erről, de az, hogy Paul jelen lehetett a műsorban, egy

Istennel kötött megállapodásának volt köszönhető.

     Paul tizenhárom éves korában lett beteg. Azonnal agydaganatra gondolt, és a vizsgálatok igazolták a feltevését. Később, az év folyamán, miután elkészítette a végrendeletét, befeküdt a New York-iPresbiteriánus Kórházba. Életveszélyesállapotban volt, már egy hete nem evett, infúzióval táplálták.A család és az orvos felkészült rá, hogy egy-két napon belülmeghal  Ekkor csoda történt. Paul később így mesélte el nekem: —Éjszaka volt, nem tudtam, hogy álmodom-e, vagy látomásom van,vagy teljesen ébren vagyok. Csak azt tudtam, hogy Istennel beszélgetek. Egy kis időt kértem tőle. hogy segíthessek a

barátaimnak. Elmondtam Neki: belefáradtam a fájdalomba, a szenvedésbe. Belefáradtam a rák elleni harcba. És belefáradtam

az Őellene folytatott küzdelembe is. Azt mondtam Istennek: az Ő akarata lesz az én akaratom; ha most kell meghalnom, nem bánom. De úgy érzem, még van mit adnom az embereknek, és időre volna szükségem. Isten azt felelte, pár percet gondolkozik a dolgon. Aztán beleegyezett. Adott még időt.  Másnap reggel mindenki megdöbbenésére Paul enni kért. A következő napokban meghízott, megerősödött. Hamarosantolószékbe ülhetett, és hazaengedték a kórházból. Később már bottal is tudott járni, még az iskolába is visszatért.

Édesanyja, Barbara ekkoriban hallott először a programjainkról, és fölvette a kapcsolatot a Központtal. Néhány munkatársammal együtt épp akkor készültem előadásttartani New Yorkban; megbeszéltük, hogy együtt ebédelünkManhattanben. A beszélgetés egészen föllelkesítette: szerette volna szorosabbra fűzni velünk a kapcsolatot. Közöltem vele,

hogy pár héten belül ismét előadást tartok, ezúttal a Columbia

Egyetem belgyógyászati és sebészeti szakkollégiuma részére.

Megkérdeztem: volna-e kedve Paulnak velem tartani, hogy az

előadás keretében elbeszélgessek vele. Barbara megígérte, hogy

megkérdezi a fiát, és még a héten visszahív. Paul igent mondott. Az előadás előtt egy órávaltalálkoztunk, de úgy éreztem, mintha egész életünkben ismertük volna egymást. Történetesen épp aznap forgatott riportot akórházban Dr. Frank Field, az NBC tévétársaság munkatársa.

Meghallotta, milyen beszélgetés készül a házban, és engedélyt

kért, hogy filmre vehesse. Mi hozzájárultunk, és Paul nagyszerű tanítónak bizonyult. Elmondta Istenben való hitének történetét, és elmagyarázta, hogy egyetlen célunk van itt a földön: egymást szolgálni és segíteni. Nemcsak az orvosokból álló, népes hallgatóságnak nyújtott ezzel segítséget, hanem a tévéközvetítés révén emberek ezrei meríthettek lelki erőt az őbátorságából.

Pár hónappal ezután Paul és édesanyja eljött Tiburonba. A fiú nagy izgalommal készült első látogatására a Központban, mert sokat hallott már az ottani gyerekekről. Később elmesélte szüleinek, hogy a Központ gyerekeit békésebbnek látta, mintbárki mást.Paul és Barbara nálam szállt meg, és másnap kilenckor részt vettek a szokásos reggeli imán. Valamennyien különös erővel éreztük Isten jelenlétét. Szokásunk szerint némán,egymás kezét fogva imádkoztunk. Paul megjegyezte: — Szeretem,ahogy imádkoztok. Hogy nincs az a sok szöveg. — Délután azt

mondta, a reggeli összejövetel „felpumpálta” energiával, és jobban érzi magát, mint hetek óta bármikor.  Egy másik alkalommal Paul nővérével, Kathleennel beszélgettem Paulról, a minnesotai Carleton Egyetemen, népes közönség előtt. A beszélgetés végén azt kértem a közönségtől,

töltsünk el néhány csöndes percet együtt azzal, hogy szeretetet küldünk Paul felé, aki éppen Connecticutban tartózkodott. A szülei később elmesélték, hogy azalatt, míg mi imádkoztunk, Paul hatalmas energiaáradást érzett. Felállt, és a botja nélkül indult el, amit akkor már hónapok óta nem volt képes megtenni.

     Újabb példája ez annak, hogy a szeretet gyógyítani képes,

és hogy a tudatunk nem különül el egymástól. Néha megfeledkezünk arról, mennyi erő van a segítségnyújtás e néma formájában. Megengedjük magunknak a gyengeséget, mert az, aki a segítségünkre szorul, látszólag elérhetetlen távolságban van. Fontos, hogy sose feledjük el: ha némán áldást küldünk valaki felé, azt nem azért tesszük, hogy valami testi betegségét meggyógyítsuk, hanem hogy emlékeztessünk önmagunkat: a szeretet a kapocs, amely összeköti Isten minden gyermekét. Ha önmagunkból szeretetet adunk valakinek, annak láthatatlan következménye van valahol nagyon mélyen. A Paul

által tapasztalt fizikai hatás nem annyira fontos, mint az őt

és családját körülölelő szeretet, mert ez az áldás folytatódni fog. A Központ sűrű telefonkapcsolatban áll Paullal és családjával. Valahányszor Keletre utazom, elmegyek Connecticutba, és meglátogatom. Az egyik ilyen látogatásom alkalmával Pault eléggé rossz állapotban találtam. Sápadt volt és levert. Emlékeztettem rá: a Központban szerzett tapasztalataink szerint ha az ember beteg, de segíteni és Szeretni akar valakit, akkor örömöt érez, és elmúlik a

depressziója. Meséltem egy új barátomról, Tony Bottariniról, aki akkor volt tíz éves. Minden szempontból egészséges kisfiúnak látszott, ám egyszer csak fájni kezdett a lába.Kiderült, hogy csontrákja van, és amputálni kell a lábát. Felajánlottam, hogy felhívom a kórházban, talán Paul szeretnebeszélni vele. Biztos vagyok benne, tettem hozzá, hogy Paultudna segíteni rajta.

Felhívtuk a számot, és újra megfigyelhettem a jelenséget,amelyet már annyiszor láttam. Amint beszélgetni kezdett Tonyval, ez a fiatal fiú, aki percekkel azelőtt félholtnak tűnt, most tökéletesen felélénkült. Vicceket mondott Tonynak, és már az első beszélgetés alatt szoros barátság kezdett kibontakozni köztük.Pár héttel később Al Wasserman, a `60 perc` producere hívott fel. Szeretne egy epizódot forgatni a Központunkról, és filmre vihető ötleteket kér tőlem. Azt feleltem: Tony és Paul beszélgetése a távolsági telefonvonalon nagyon hatásos

epizódot eredményezhetne: megmutatná, mit tehetnek egymásért a

gyerekek minden felnőtt segítség nélkül.Ekkor jutott eszembe: lehet, hogy Paul ezzel is teljesíti Istennel kötött megállapodását, hogy segíteni fog másokon. Azt azért mégsem hiszem, hogy amikor Paul „mások”-ról beszélt,ötvenmillió emberre gondolt volna.

 Paul és hozzátartozói a betegség egész tartama alatt

eljártak velem bemutatókat tartani, és sok embernek nyújtottak

segítséget telefonon át. Október 17-én, reggel öt óra tájban

Paul családja hívott, hogy közöljék: a fiú békésen meghalt az

éjjel álmában.

                             CSAK A SZÍV ADOMÁNYA SZÁMÍT

Nemcsak szavakban vagy tettekben lehet megajándékozni másokat,

hanem némán, gondolatban is. Sharon Tennison, egy szakképzett

ápolónő néha leírja tapasztalatait, és megosztja őket velem; a következő beszámolót egy tizenhat órás szolgálat közben vetette papírra. A szöveg illusztrálja néma adományaink erejét, szépségét.

     Negyvenéves, fekete bőrű tanító, mozdulatlanu  fekszik az ágyon... Tegnap érte a szubarachnoidáli   agyvérzés... Ma mozgásképtelen, a fejében lévő vérömleny viselkedésétől függ a sorsa. Bármikor felszívódhat, bármikor robbanhat. A szobában csend van... a behúzott függönyö visszatartják a külvilág ingereit. Óránként reflex-

     és neurológiai vizsgálatok követik egymást, hogy a beteg állapotát nyomon kövessük, és készen állunk minden eshetőségre. A környezetben feszült nyugalo   uralkodik, ha van értelme ennek a kifejezésnek.  Belép egy alacsony férfi: a baszk származású pap, aki szokásos körútját végzi. Halkan, őszinte aggodalommal érdeklődik a páciens hogyléte felől.

     Meghatódom, amint odamegy az ágyhoz, megáll a rács mellett, kinyújtja a kezét, tenyérrel lefelé  fordítva, harminc centiméter magasságban a férf  feje fölé tartja, és halkan imádkozik. Percek telnek el, utána lassan keresztet vet a beteg felsőtest  fölött, és némán eltűnik a szobából.

          Azt veszem észre, hogy könnyes a szemem. Miért  indította meg ez a jelenet annyira a szívemet? Ez a  kis pap a hatvanas éveiben járhat, a haja szürkés, az egész ember alig százhatvan centi, itt járkál  kórházban, vigasztalja a kétségbeesetteket, bátorítja a gyengéket, együtt imádkozik   haldoklókkal. Ma pedig bejött ide, hogy szeressen egy eszméletlen embert, aki nem is ismeri, aki azt sem tudja, hogy ott van, és imádkozzék érte. Ez dolga itt a földön. Nagy méltósággal és együttérzéssel végzi.

          Vajon hányszor fordul elő, hogy mások szerető gondolataikba vagy imájukba foglalnak, amikor nem is sejtjük? Lehet, hogy ez meg is növeli életerőnket.

     Ha az új kor tudósainak, látnokainak igazuk van,  közös energia vagy életerő kapcsol össze bennünket, és az egyik ember gondolatai, energiái hatáss  vannak a másikra.

          Erről meg azonnal eszembe jut egy újra meg újra visszatérő gondolat: hogy milyen energiát bocsátok ki, az befolyásol minden embert a környezetemben, sőt azokat is, akik csak elmennek mellettem az utcán. A mosoly a szeretet néma üzenetét hordozza,

     hallgatólagos elismerést, ami ilyen gondolatoka  kelthet bennük: „Lehet, hogy értékes vagyok. Ez az ember biztosan láthat bennem valamit”. Ha pedig  szétszórt energiát bocsátok ki, és visszahúzódom kis

     szellemi jégkunyhómba, azzal a többieknek is azt sugallom, hogy hasonlóképpen cselekedjenek... Mennyi bezárkózás keletkezik, ha az utóbbit választom, mennyi melegség és megértés, ha az előbbit!

          Aztán gondolataim lassan visszatérnek az  időtlen lehetőségek világából ennek a szép férfinak a betegágyához; ott folytatom, ahol a kis pa  abbahagyta. Megrendít és alázatossá tesz a   lehetőség, hogy ilyen némán és észrevétlenül  beléphetünk egymás életébe.

Az adakozásra tett kísérleteink sikertelenek maradnak, ha az

ajándék átadásakor visszatartjuk szeretetünk egy részét.

Mindegy, milyen formát ölt az ajándék, mert a valódi ajándék

mindenképpen a szeretet mozzanata a szívünkben. Első, néma

adakozási kísérleteink csekélynek tűnhetnek ahhoz képest, ami

adható még marad bennünk, de ezek is elegendőnek

bizonyulhatnak ahhoz, hogy megérezzük, milyen határtalan az a

kincs, amelyből adakozunk. És még egy tényre fölfigyelhetünk:

minél többet adunk át békességünk, szeretetünk tárházából,

annál bőségesebben termelődik újra. Marie Van Lint alább következő levele nagyon tiszA példáját mutatja ennek a minden valóságot vezérlő, gyönyörű elvnek. Szeretném az adakozásról szóló fejezetet ezzel a

levéllel zárni, ezért egyetlen hozzáfűznivalómat ide írom. Ez

egyszerűen csak annyi: Marie Van Lint jutalma belső áldás volt, nem külső.

     A templom tele volt a gyülekezettel; köztük ültem én   is. Azért jöttünk, hogy meghallgassuk Jerry   Jampolskyt és másokat, csupa rendkívüli szónokot. Gyönyörű volt a zene, felvillanyozó érzés,  ü|nnepélyes boldogság fogott el már pusztán attól, hogy ott vagyok.

 Körbejárt a persely. Arra gondoltam: „Mennyit  tegyek bele?” Oly sokat kaptam; most mennyit dobjak  a perselybe? Szokásomhoz híven, ha nem tudom valamely kérdésemre a választ, a Szentlélekhez fordulok. Most is föltettem magamban a kérdést: 

                              Szent barátom, mennyit adjak?

          — Mindent — hallottam a csöndes válasz gondolatban.

          Megdöbbentem. — Viccelsz — mondtam magamban.

     Akkor váltottam be egy jó nagy összegű csekket, a     pénz még ott lapult a tárcámban. — Nézd, én olyan öt-     tíz dollárra gondoltam.

                       — Mindent — ismételte a szelíd hang.

                   Kinyitottam a pénztárcámat, belenéztem.

     Húszasok, Tízesek, ötösök — az összes költőpénzem a

     következő két hétre.

          — Biztos? Az egészet? — Végül is, honnan lehet

     azt tudni, hogy ez tényleg a Szentlélek szava? Lehet

     az egóé, lehet a múlt miatt érzett bűntudat, a csoporthangulat, lehet akármi.

                                         — Mindent.

          Rájöttem, hogy engedelmeskednem kell. MindiG tökéletesen megbíztam a Hangban. Ha most nem bízom   meg benne, az azt jelenti, hogy utána nagyon sokáig nem bízhatom ismét. „Kicsit bízni” — ilyen nincs. AZ  ember vagy bízik, vagy nem.

          Nyeltem egy nagyot, benyúltam a tárcába, előhúztam az egész köteget, és belepottyantottam a kosárba. „Végül is — gondoltam — pár szem apró még maradt a másik rekeszben, ha kellene a parkolóórába  vagy akármi...”

                             — Azt mondtam, mindent.

 — Te aztán nem adod fel könnyen — gondoltam, és az a néhány érmét is beleborítottam a kosárba. Aztán a persely továbbhaladt, és engem valami leírhatatlan belső béke és szeretet érzése öntött  el. Most értettem meg, hogy a húszasok, a tízesek  mind kárba vesztek volna az utolsó centek nélkül, és hogy az egész leckének semmi köze a pénzhez.  Az elkötelezettségről szólt az egész. A telje elkötelezettségről. Fényéveken át utazhatom célom  felé, de ha egy centivel előtte megállok, az a sok sok kilométer mind hiábavaló volt.

 Ezt az ajándékot kaptam abban a templomban. Mindent odaadni annyi, mint megkapni mindent. Lehet, hogy a felszínen nagyon aránytalannak tűnik ez a csere — lelki megvilágosodás néhány dollárért —, de én másként gondolom. A Szentléleknek áldozni egy  pillanatot, a tökéletes bizalom és elkötelezettség pillanatát — a Szent Pillanatot —, Isten ezt az  ajándékot kéri tőlünk. Hatalmas, értékes adomány én ezt adhattam Neki. Az, hogy az Ő adományai oly sokkal hatalmasabbak, nem számít. Ő azt adhatja  nekünk.

                    

                                       NYOLCADIK FEJEZET

                                   GYÓGYÍTSAD ÖNMAGADAT

 

A negyedik alapelv mondja meg, hogy az attitudinális gyógyítás

többi alapelve miért igaz. Így szól:

           Minden tudat összefügg.` Következésképpen minden   gyógyítás                                                 öngyógyítás.

Belső békénk magától átsugárzik a többiekre, ha önmagunk számára már sikerült elfogadnunk.`

Tudatunk összefügg: ez az egyetlen oka annak, hogy minden

gyógyítás belső gyógyítás. Hogy a szeretetnek külsődleges akadályok nem állhatják útját. Hogy ha erősítünk egy másiktudatot, azzal a sajátunkat erősítjük. Hogy a szabadság nem az idő függvénye. Hogy minden tudat ereje a mi erőnk. Hogy aszeretet és az egység hangja állandóan hallható. Hogy minden javítás mentális javítás. És: hogy egyetlen funkciónk, sorsunk a szeretet.

                      MINDEN TUDATOT EGYESÍT A SZERETET

Vedd fontolóra azt a feltételezést, hogy `nem létezik`egyetlen, mindent egyesítő, univerzális Tudat, egyetlen, mindent átható Intelligencia, és vedd fontolóra a másik lehetőséget is: hogy nem létezik tökéletesen különálló tudat. Ezt úgy is el lehet képzelni, hogy a világmindenséget óceánnak tekintjük, melynek felszínét hullámok borítják. Csakhogy a

hullámokat az óceán vize alkotja. Ha az egyik hullám hirtelen elhatározná, hogy tökéletesen elválik az óceántól, ezt csak

úgy tehetné meg, hogy megszakít minden kapcsolatot az óceán mozgásával, és visszaadja a vizet. Hogyan lenne képes tovább







Weblap látogatottság számláló:

Mai: 267
Tegnapi: 413
Heti: 680
Havi: 10 355
Össz.: 1 570 436

Látogatottság növelés
  |     |     |  
Oldal: G.Janpolsky SZERETTRE TANÍTS IV.
GYÓGYÍTÁS SZELID GYÓGYMÓDOKKAL,LELKI TANÍTÁSOKKAL - © 2008 - 2017 - szelidgyogymodok.hupont.hu

A HuPont.hu-nál a honlap készítés egyszerű. Azzal, hogy regisztrál elkezdődik a készítés!

Adatvédelmi Nyilatkozat

A HuPont.hu ingyen honlap látogatók száma jelen pillanatban:


▲   Itt: gyogyito keztartasok - Vatera.hu
X

A honlap készítés ára 78 500 helyett MOST 0 (nulla) Ft! Tovább »