GYÓGYÍTÁS SZELID GYÓGYMÓDOKKAL,LELKI TANÍTÁSOKKAL

Isten addig nem adott betegséget az emberre, amíg előbb a gyógynövényt,a szímbólumokat és a feltétel nélküli hitet amely elmulasztja a betegséget, meg nem teremtette . A gyógyítás által mi magunk a gyógyítók is gyógyulunk. Ez a szeretet varázsereje!

szeretet.jpg


Dr. Gerald G.Janpolsky

SZERETETRE TANÍTS V.

folytatás

Egyszerűen tény, hogy a hullám nem képes elválni a minden hullámot összefoglaló egységtől, különben nem lesz belőle hullám.

     Vegyünk egy másik hasonlatot. Tekintsük megint víznek a Tudatot.

     Képzeld el, hogy a mindenség egy hatalmas medence, amely tökéletesen tele van vízzel, és nincs is benne semmi más

.      Most merítsünk ki belőle egy vödör vizet, majd öntsük vissza, és figyeljük meg: a vízrészecskék mozgása hatást gyakorol a világ minden                                                      vizére.

És még egy dolog megfigyelhető. Nem szükségszerű, hogy a visszaöntött víz tudatában legyen: mozgása befolyásolja a többi vizet. Hatását törvényszerűen fejti ki, nem akaratlagosan.

 A hasonlatok persze nem bizonyítanak semmit, de mi nem is bizonyítékokat keres nek. Mi a tapasztalataink kiszélesítését céloztuk meg. Valamennyien összeköttetésben állunk mindennel, ami él, akár tudatában vagyunk ennek, akár nem. Szenvedésünket viszont épp az okozza, ha ennek nem vagyunk tudatában.

     Nincsenek magánjellegű, hatástalan gondolataink`feltéve, hogy gondolataink igazak vagy valóságosak.` Ha én mint tudat, kapcsolatban állok minden más tudattal, akkor befolyásolom is őket, akár akarom, akár nem. Ha viszont azt hiszem, hogy elkülöníthetem magam a Tudattól, akkor közönséges önbecsapásban mesterkedem, hiszen ezt éppúgy lehetetlen megtennem, mint ahogy az óceán hulláma sem válhat el az óceántól. Ha egy hullám valaha is azt képzelné, hogy sikerült tökéletesen függetlenítenie magát, ez a tény mit sem változtatna az óceán hibátlan működésén. Mindazok az érzéseim

és gondolataim, amelyek azon a hiten alapulnak, hogy elszakíthatom magam az Élettől, nem befolyásolják az Életet.

Más szóval: negatív érzéseink és gondolataink nem változtatják meg a valóságot; ez a fő oka annak, hogy minden bűntudat alaptalan és haszontalan. De ugyanilyen fontos belátni azt is,hogy félelmet tükröző, destruktív gondolataink nem szolgálják sem a saját érdekeinket, sem mások egészségét, boldogulását.

     Minden, amit gondolunk, vagy a probléma, vagy a megoldás része.

     Vannak igaz gondolatok, és vannak tévesek. A szeretetgondolata például fénysugár, amely szétszórja tudatunkból a magányosságról, betegségről, fajdalomról, csüggedésről szóló gondolatokat. A bűntudat és a félelem gondolatai igen sok fájdalmat okozhatnak, lényünk békés legmélyéig azonban nem hatolhatnak le, hiszen az maga a szeretet.

     Testünk tanítógép. Képernyőjén azok az érzések, gondolatok jelennek meg, amelyeket beprogramozunk. Minden program számára a tudat a belépési pont: amit a testben tükröződni látunk, az nem egyéb, mint amit bevittünk a tudatunkba. A testünk vagy konfliktusos, szorongó gondolatokat tükröz, vagy békés, szeretetteljes, boldog gondolatokat. A testnek nincs ebben döntési joga, de nekünk van.

     Ez a felfogás bűntudatot, zavarodottságot teremthet az ego számára. Az ego ezt az egyszerű ok-okozati összefüggést hajlamos újabb ítélkezési lehetőségként felfogni. „Ha beteg vagyok — így okoskodik —, akkor valamit jól elszúrtam a tudatomban.” Csakhogy természetesen ez így nem teljesen pontos.

Először is: az ego nem kérdőjelezi meg saját ítéletét abban a tekintetben, hogy mi baja a testnek. Másodszor: azt feltételezi, hogy a betegségnek öncenzúra az orvossága. És harmadszor: azt hiszi, hogy egyedül rajta múlik a tudat fókuszának átállítása. Ha amiatt szorongunk, hogy rosszul használjuk a tudatunkat, akkor nem teszünk egyebet, mint hogy továbbra is rosszul használjuk. A félelem, a bűntudat nem kaphat szerepet az attitudinális gyógyításban, mert ezek a múlttal foglalkoznak, ahelyett, hogy szeretettel és nyugodalommal, a jelen pillanatban kérnék a segítséget Istentől.

     A test a tudat tartalmát tükrözi. Ha tudatunk békés, olyan a testünk is. Ám a békés tudatállapotot nem lehet kikényszeríteni, hiszen a kényszer nem békés. Tudatunk kapcsolatban áll a többi tudattal, és ha a mi tudatunkban béke van, a béke ajándékát adjuk tovább a többieknek.

    Ha elítélünk másokat, mert betegek vagy nehézségeik vannak,                        azzal nem segítünk sem rajtuk, sem önmagunkon.

Ennek ellenére, ha tudatunk támadó gondolatokkal van tele, a többi tudat nem válik automatikusan a mi támadásunk áldozatává. Ennek egyszerű a magyarázata: a támadó gondolat arról a téves alapról indul ki, hogy a többi ember tudata céljaiban és szándékában különbözik a miénktől. Ha másokat megítélünk, ezzel arra teszünk kísérletet, hogy meggyőzzük önmagunkat: valamilyen szempontból előnyös a többieket önmagunktól alapvetően különbözőnek tekinteni. Ez a botor szándék nem befolyásolja a valóságot. Támadó gondolataink semmit sem javítanak testi közérzetünkön, nem járulnak hozzá a többi ember jóllétéhez és öröméhez sem, viszont nem is száguldják be a kozmoszt, hogy a rombolás magvát hintsék szerteszét. Egyszerűen csak a kollektív egóhoz, a kollektív tébolyhoz járulnak hozzá. Tökéletes időpocsékolást jelentenek, és már csupán emiatt sem érdemes foglalkoznunk velük.

                        A BELSŐ BÉKE MÁSOKRA IS ÁTTERJED

Az ego — a tudat félelmet ismerő része — konfliktust és különállást akar, mert ezek jelentik táplálékát a túléléshez. A béke, a belső nyugalom az ego halálos ellensége. A szeretet és a béke pedig annyira összefonódik egymással, hogy külön-külön nem használhatók. Nem élhetjük át a szeretet ölelését,amíg bensőnkben békét nem teremtünk. Csakhogy ennek a békének semmi köze sincs ahhoz, ami körülöttünk a világban történik.

     Hallottam egy szép történetet, amely jól illusztrálja az attitudinális gyógyításnak ezt az elvét. Élt egy pap Svájcban;

hatvannégy éves volt, közel járt a nyugdíjhoz, vizsgálat alá vette hát életét és az Istenbe vetett hitét. S miközben ezt tette, rengeteg kételye támadt önmagával és a valósággal kapcsolatban. Annyira levertté vált, hogy elhatározta: Istent szögre akasztja, és kér egy másik papot maga helyett. Ettől kezdve a kocsma látogatása lett a fő tevékenysége.

     Pár nappal e változások beállta után egy asszony, a gyülekezetének tagja üzent neki, hogy meghalt a férje. A haláleset alig két házzal odább történt; a pap azonnal odasietett. Pontosan tudta, mit kell ilyenkor mondania, hiszen sokszor volt már hasonló helyzetben. Csakhogy épp amikor szóra nyitotta volna a száját, megszólalt benne egy belső hangocska:

— Ne mondj semmit, csak arra a szóra gondolj: „béke”. — Eltelt öt perc, a pap újból el akarta kezdeni a szokásos beszédet, de megint ugyanazt az üzenetet kapta. Így múlt el egy teljes óra.

Akkor az özvegy szólalt meg. Azt mondta: nem érti, mi történt. Itt fekszik a férje holtan, és ő mégis olyan békességet élt át, amilyet soha életében. A pap megnyugtatta: ő ugyanezt tapasztalta. Először érezte meg, mit jelent Isten békéje.

     Jusson eszünkbe minden nap, minden percben, minden másodpercben, és kiváltképp jusson eszünkbe minden reggel, amikor felkelünk, hogy ha önmagunk számára elfogadjuk a békét,akkor a világon minden eleven lélek egy kis békéhez jut. Így alakul át a világ, nem pedig úgy, ha megtámadjuk azokat, akik a támadás pártján állnak.

 

          KÜLSŐ KÖRÜLMÉNYEK NEM AKADÁLYOZZÁK AZ IGAZI                                                        KOMMUNIKÁCIÓT

 

Sokféleképpen igyekszünk őrizni tudati privátszféránkat, különállásunk érzését. Munkám során gyakran találkoztam az egyikkel: azzal a tévhittel, hogy a mély és jelentésteljes kommunikációt `eleve `lehetetlenné teszi valamely fizikai körülmény, állapot, fogyatékosság. A test kora, az agyat ért

fizikai sérülés, az etnikai vagy társadalmi származásban fennálló különbség, autizmus, nyelvi korlátok, alkoholizmus ez csupán néhány példa a testek között fennálló különbségekre,amelyek látszólag elválasztják egymástól a tudatokat. Csakhogye fizikai körülmények a látszat ellenére sem képeznek akadályt, mert a valódi kommunikáció a belőle származó összes áldással együtt az ember szeretetközpontján keresztül megy végbe, márpedig a szeretetközpontot egyáltalán nem befolyásolja az iskolázottság, a gyakorlat, az életkor vagy az agy állapota. Tudom, hogy ez a megállapítás a legtöbb ember számára nem a nyilvánvaló igazságot hirdeti, de ha az ember következetesen és kitartóan gyakorolja életében a szeretetet,e mondás igazságára megkap minden bizonyítékot, amit csak kíván, és egy idő után ostobaságnak fog tartani minden olyan érvet, amely azt próbálja bebizonyítani, hogy az egyes emberek tudata nem kommunikál egymással.

     Szeretném, ha elolvasnál még egy részletet az ápolónő,Sharon Tennison feljegyzéseiből — ez gyönyörűen illusztrálja a tényt, hogy egy nagyon mély szinten kapcsolatban állunk egymással, és hogy semmiféle testi állapot nem vethet gátat a kommunikációnak.

  December közepe van...

A karácsonyi ajándékokat már megvették vagy elkészítették; a gyerekeim nincsenek itthon, és nekem semmi tervem ma estére. Felhívok egy kórházat, hátha szükségük van segítségre az éjszakai műszakban. Általában szükségük van.Kórházról kórházra vándorolni, minden emeletet,minden intenzív osztályt kipróbálni izgalmas kaland.Az ember sohasem tudja, milyen orvosi, érzelmi vagy lelki válságot hoz a következő nyolc óra, milyen emberekkel ismerkedik meg a műszak végére. A kórház felé menet gyakran azon kapom magam, hogy kis imát dünnyögök magamban arról: olyan helyre kerülök, ahol személyiségem a leghasznosabb lehet, vagy ahol olyasmit tanulhatok, amire az eszemnek, a lelkemnek a legnagyobb szüksége van. Aztán ejtem a témát, és elfogadom, hogy nyilván ott a helyem, ahová helyeznek.

                     Ezen az éjszakán a belgyógyászatra kerülök.

A nappali nővértől megtudom, hogy a 322-es kórteremben van egy nagyon ingerlékeny beteg. Negyvennégy éves férfi (egykorú velem), az alkoholbetegség végső stádiumában, aki mindenféle antiszociális cselekedettel áll bosszút a világon. Legutóbb azt találta ki, hogy nem kéri az ágytálat, ezért az ápolószemélyzet kénytelen állandóan cserélgetni az ágyneműjét. Rosszindulatú, agresszív, a testét és a csuklóját az ágyhoz kellett kötözni. A nappali nővér örömmel szabadul meg tőle, de én sem vagyok biztos benne, hogy pont egy ilyenre van szükségem, amikor rajta kívül még nyolc, elég súlyos állapotban lévő betegről kell gondoskodnom.

Körüljárok a kórtermekben; a 322-eshez közeledve formaldehidszag csapja meg az orromat.

     Ahogy belépek, a szag már bántóan erős. A 322-B ágy körül össze van húzva a függöny. Bekukucskálok: az ágyon magzati pózba kuporodva egy összeaszott kis test fekszik, magasra púpozott takarók között; olyan szag árad belőle, amilyet utoljára a főiskolán, az anatómiai vagy a fiziológiai laborban éreztem.

     Elhúzom arcáról a takarót, hogy észrevegyen, de meg sem rezzen. Amikor harmadszor rázom meg, szitkokat vág a fejemhez, megragadja a takaróját, és ismét eltűnik alatta. Állok, nézem ezt a kis emberkupacot, a saját egészséges testemre gondolok, és azon töröm a fejem: vajon hogy juthat idáig valaki negyvennégy év alatt?

     Az, hogy egykorúak vagyunk, szívemben még szorosabbra fűzi a köztünk lévő kapcsolatot. Hogyan történhetett ez?   Kimegyek, folytatom a körutat szobáról szobára, hogy képet kapjak ma éjszakai betegeimről.

     Érzelmileg aránylag stabil, jó állapotban találo őket; van családjuk, vannak hozzátartozóik, akiktől támogatást, szeretetet kapnak. Csak az a kis figura ott a 322-esben... Megnézem a könyvet. Valóban: sohasem látogatja senki. A gyógyszerlapján az áll,

     hogy a delirium tremens ellen hat óránként 10 köbcenti paraldehidet kap intramuscularisan, attól van az az orrfacsaró szaga.

          Délután ötkor hozzák a vacsorát. Bemegyek hozzá, hogy megnézzem, képes-e segítség nélkül enni. Nem is tud róla, hogy ott a tálca. Lassan kezdem megszokni az egyre sötétülő szobát: a függöny még mindig szorosan körülfogja az ágyat. Gyengéden egy kanál levest viszek a szájához; meglepetésemre elfogadja. Aztán még egyet. És még egyet. A fejem még mindig azon jár, vajon van-e mód arra, hogy hozzáférjünk ehhez a kis magába zárkózott lélekhez.

     A szívem azt mondja: az egyetlen, amire reagál, az szeretetteljes, gyengéd szolgálat. Amikor elege lett a levesből, a szája elé húzza a takarót, és újból eltűnik szó nélkül. Kiviszem a tálcát a szobából, és folytatom esti teendőimet.

Este hatkor ideje beadnom a paraldehid-injekciót. Öt-öt köbcentiméter mindkét farba:hatalmas dózis az izomnak. Rettegek, hogy megtegyem  ezt a máris agyonkínzott kis emberrel. Kétteleszívott fecskendővel megyek a szobája felé.

     Amikor belépek, észreveszem, hogy a formaldehid szagához valami más is hozzákeveredett. A beteg újból visszavágott a világnak — az egyetlen módon,amire még képes, hiszen a kezét lekötözték, és a napjai meg vannak számlálva. Ha valaki ezen a szinten foglalkozik az emberekkel, mint én, akkor szükség esetén eltompulnak az érzékei.

          A szobában most már szinte teljes a sötétség...Csak a halvány éjszakai lámpa dereng az ajtó fölött,és én azt veszem észre, hogy az elfüggönyözött ágy mellett ácsorgok. Apró emlékfoszlányok jutnak eszembe: Dr. Jerry Jampolsky nemrég hallott szavai... hogy „a legvisszataszítóbb embereknek van a legnagyobb szükségük szeretetre”, meg hogy

                     „bocsássuk el önmagunkból az ítélőbírót”...

     Igyekszem, hogy „szeretetet sugározzak”, hogy „megnézzem” ezt a kis embert, „igazán megnézzem, amíg meg nem látom benne a testvéremet”. És mivelsemmi mást nem tehetek, szinte transzban engedem, hogy hassanak ezek a gondolatok a köztünk lévő térben. És valami megindul a szívemben: valami új érzés, valami felismerés; mélyen legbelül megszületik bennem a felismerés: lehet, hogy ezt a kis embert soha senki nem érintette meg élete negyvennégy esztendeje alatt. Lehet, hogy szegény sorsú mexikói fiúcska volt, egy nagy család utolsó szülötte, egy poros, zsúfolt, fülledt zugban jött a világra, ahol a bevándorló munkások küzdenek a túlélésért. Láttam egy vézna kisfiút, aki megérkezik ide szaktudás nélkül, támogatás nélkül, szeretet nélkül — lehet, hogy az ital volt az egyetlen vigasz, amire életében sikerült rátalálnia. Vajon ez a kisfiú pusztán a képzeletem szülötte, vagy ráéreztem a valóságra? Nem tudom, nem is igazán érdekel, mert valószínű képet mutat a páciensről, és mély együttérzés indul meg bennem, mintha a csontjaim velejéből indulna ki.

          Odanyúlok, hogy elhúzzam fekete haját a szeméből. Nem mozdul. Megint a homlokára teszem a kezem, és elsimítok még egy hajfürtöt. Az eszem azt mondja: a legkevesebb, amit ennek a kisfiúnak adhatok, az az érintés, amiben talán sohasem voltrésze. Aztán, ahogy leülök az ágy mellé, a szívem

     átveszi az irányítást: kezem egyszerű mozdulatokkal igyekszik közvetíteni a megnyugvást. A szobában uralkodó vegyes szag eltűnt a tudatomból, a fecskendők türelmesen várakoznak .Olyan érzés fog el, mintha félúton lennék a hétköznapi valóság és a mennyei síkok között, a      Mostban, ahol semmi más nem létezik, csupán a jelen pillanat. Egyszer csak meghallom, amint azt mondom neki, lágyabb hangon, mint a sajátom: — Tudom, ha újra kezdhetné az életét, nem az italt választaná. —

     Különös mondatnak tűnik most, hogy kint van, de bizonyára helyénvaló, mert fojtott, szomorú válasz érkezik rá: — Nem, nővérke. Nem. — A hangot szenvedés hatja át. Aztán akadozva elmeséli: tizenéves korában, El Pasóban szokott rá az italra.

     Élete legelső percétől fogva a határmenti város nyomorultjainak kegyetlen életét élte. — Utálom az ízét. Csak azért iszom, hogy elfelejtsem a     szenvedést. — Megkérdezem: tehetünk-e érte valamit,segíthetünk-e abban, hogy leszokjon. Nemmel válaszol: a szenvedélye olyan, mint egy szörnyeteg.

     Tudja: vissza fog térni az italhoz, ha megéri, hogy elbocsássák a kórházból.

          Arra gondolok: minden ápolónői tudásomat arra összpontosítom, hogy segítsek az embereknek felmérni életük problémáit, segítsek összeszedni erejüket,hogy leküzdjék korlátaikat, támogatást, szeretetet és bátorítást adjak, hogy visszanyerjék hitüket önmagukban — és itt mindez mit sem ér. Szívemből szeretem ezt a kis embert. Hogy le tud-e szokni az italról vagy sem, egyszerűen nem számít. Érték van benne, és a végzet különös szeszélye folytán lehetőségem nyílt belelátni: olyan mélyre, ahová az alkohol nem hat el. Elmondom neki: tudom, milyen irgalmatlan küzdelem volt számára az élet; nem baj,meg tudom érteni, ha nem képes leszokni az italról;   nagyon különleges embernek tartom, és mindent meg fogok tenni, hogy jól érezze magát. Egymás kezét fogjuk, és elképzelhetetlen sűrűségű érzelem tölti be a betegszobát.

          Kezdek ráébredni a másik valóságra: az ágyneműt ki kell cserélni, és az injekció már most is harminc percet késett. De ami történt, fontosabb ennél.

     Érzem, hogy ez a lélek elhagyni készül a testet, de úgy távozik az örökkévalóságba, hogy megismerte a szeretetet, az elfogadást.

          Fogom magam, elindulok tiszta ágyneműért, és közben magamban így fohászkodom: — Édes Jézusom,most tudom csak, mit érezhetsz a Föld minden gyermeke iránt, mikor látod, hogy eltévedünk és elveszünk önnön korlátaink között. Te átlátsz mindezen, a lényünk legmélyéig... — `Ilyen hát a

                                   feltétel nélküli szeretet.

`Először éltem át ebben a mélységben; úgy érzem, mintha az egység átélésévelegy más dimenzióba kerültem volna.

          Kioldozzuk a kis embert, aki már nem agresszív, és kicseréljük alatta az ágyneműt. Bocsánatot kér,amiért megdolgoztat. A szobát új érzés tölti be;rájövök, hogy a kétségbeesés, a csüggedés hegyeit is

                              el tudja mozdítani a szeretet.

  

                                      KILENCEDIK FEJEZET

MIÉRT NE MOST?

 A jelen az egyetlen lehetőség, amikor választhatunk szeretet és félelem között. Ha amiatt aggódunk, vajon mit tegyünk a jövőben, azzal semmit sem érünk el. Mégis annak a szokásnak hódolunk, hogy újraírjuk a múltat és próbálgatjuk a jövőt,amivel persze semmit sem érünk el. Ha átállítjuk tudatunkat ajelenre, azzal eltávolítjuk a szenvedés forrását. Az attitudinális gyógyítás ötödik alapelve ezt így fogalmazza meg

                               Más idő nem létezik, csak a

                                                 „most”.`

 A fájdalom, a bánat,a depresszió, a bűntudat és a félelem összes többi

   formája eltűnik, ha a tudat a pillanat szeretetére és békéjére koncentrál.`

Ha betegség vagy fájdalom kínoz, általában különösen sokat foglalkozunk a múlttal meg a jövővel. Hajlamosak vagyunk végigtekinteni korábbi szenvedéseinken, és azon törni a fejünket, hogy vajon `ezt `még meddig kell elviselnünk. Ha betegek vagyunk vagy fáj valamink, gyakran úgy érezzük, hogy

senki sem szeret. Sőt, mintha büntetésben volnánk, vagy támadás alatt állnánk valami miatt, amiről gyanítjuk, hogy a mi hibánk. Emiatt aztán túl sokat foglalkozunk a testünkkel, méricskéljük a betegség, a fájdalom fokát, spekulálunk, hogy vajon mivel érdemeltük ki ezt, és arra a következtetésre lyukadunk ki, hogy a következő pillanat bizonyára olyan lesz, mint az előző, ha nem még rosszabb. És persze ezt az előrejelzést hajlamosak vagyunk be is teljesíteni.

     Mint már sokszor leszögeztem ebben a könyvben: a fájdalom bámulatos gyorsasággal képes megszűnni, ha figyelmünket önmagunkon kívülre, mások megsegítésére összpontosítjuk. Hadd meséljem el Randy Romero történetét. Huszonöt éves volt, amikor rákkal kórházba került. Olyan fájdalmai voltak, hogy gyógyszerrel is alig sikerült csillapítani, pedig hatalmas morfiumdózisokat kapott (óránként 100 mg fölött). Korábban nagyon sokat sportolt, és a Központunkban is segédkezett: programokat szervezett, amelyek keretében híres sportolókat hívott meg, hogy találkozzanak a gyerekekkel.

     Nem sokkal a halála előtt megkérdeztem Randyt: — Minden sportoló közül, akiről valaha hallottál, kivel szeretnél leginkább találkozni? — Bernard Kinggel — felelte. Randy nemcsak a sporteredményeiért tisztelte Kinget, hanem azért is, mert sikerült leküzdenie kábítószer-függőségét, és most másoknak segített kilábalni a narkomániából.

     Senkit sem ismertem a Golden State Warriors klubból, de odatelefonáltam. Hamar meglett az eredmény. Másnap délután fél háromkor Bernard King meglátogatta Randyt. Az ágyhoz kötött, fájdalomtól megbénult betegből egy csapásra lelkes, boldog fiatalember lett. Lefényképeztette magát Bernarddal, a kábítószerekről beszélgettek, és kart karba öltve sétálgattak a kórház folyosóján. Randy az alatt a két és fél óra alatt nem érzett fájdalmat. Később az édesanyja elmesélte: Randy élete egyik legboldogabb napjaként élte át a látogatást. Békében halt meg két héttel később.

     Oly sok mindent tehetünk a többi emberért, és épp ezért oly sok mindent tehetünk önmagunkért is. Randy és Bernard azért kapott szeretetet, mert annyit adott belőle. És közben a félelemnek, a fájdalomnak nyoma veszett. Ha igaz, hogy csak a jelen pillanat valóságos, akkor a múlt nem árthat nekünk, és nem is fog ártani, ha nem tesszük részévé a jelennek. A tudat mindig hajlandó befogadni a szeretetet ahelyett, hogy azon rágódna továbbra is, ami már megtörtént. Spongyát rá, legyen a pillanat a szereteté.

                           A BŰNTUDAT A JELEN MEGTAGADÁSA

Jelenlegi élményeinket kizárólag jelenlegi mentális döntéseink határozzák meg. Mivel ez a kijelentés annyira idegen a szokásos életszemléletünktől, egy példával illusztrálom — ezúttal a saját tapasztalataimból.

     Egy reggel fogmosás közben tüsszentenem kellett. Abban apillanatban görcs állt a derekamba; a fájdalomtól ordítva összeestem. Kórházba vittek, rengeteg vizsgálaton mentem keresztül, és megtudtam, hogy szervi gerincbántalmam van. Súlyokat raktak rám, és gyógyszereket kaptam. Két héttel később engedtek ki a kórházból; jobban éreztem magam, de még mindig voltak fájdalmaim. A következő öt évben szinte egy percre sem múltak el tökéletesen. Az orvos azt tanácsolta: hagyjak fel minden megerőltető tevékenységgel: a tenisszel, a kosárlabdával, a kocogással, a síeléssel, a kertészkedéssel —

csupa olyan dologról kellett volna lemondanom, amit nagyon szerettem.

     Múltak az évek, és egyre világosabb lett, hogy a betegségem krónikus. Meg kellett tanulnom alkalmazkodni a fogyatékosságomhoz. Műtéttel talán lehetett volna segíteni, de erre sem volt garancia.

     Később felfigyeltem rá, hogy a gerincem tökéletes barométerként viselkedik: a legcsekélyebb érzelmi stresszre is reagál. Én azonban becsaptam magam: azt gondoltam, hogy a stresszre adott reakcióm nem lehet a fájdalom alapvető kiváltója, hiszen a röntgenfelvételek bizonyították, hogy szervi oka van. A fájdalmak egy idő után ismét annyira fölerősödtek, hogy megint kórházba kerültem. Megvizsgált egy idegsebész, és nyomatékosan műtétet javasolt. Még azt is kijelentette, hogy operáció nélkül a fájdalmaim sohasem fognak elmúlni. Épp a döntést fontolgattam, amikor hirtelen megláttam az igazságot, amely mindvégig ott volt a szemem előtt.

     Rájöttem, hogy gerincfájdalmam mögött bonyolult gondolatkomplexum húzódik meg:

volt benne harag, rosszindulat, félelem és bűntudat, és mindez a múlthoz való kötődésemet képezte. Ezeket az érzéseket a hosszú idő óta fennálló házassági problémáim váltották ki. Beláttam, hogy haragot táplálok a feleségem iránt, mert nem adja meg azt, amire érzésem szerint szükségem volna, mert nem tesz eleget az igényeimnek. Emellett bűntudatom is volt a harag miatt, és úgy éreztem, rászolgálok a büntetésre. A fájdalom ráadásul jó ürügyet szolgáltatott az ivásra, amikor a fájdalomcsillapító nem segített. Úgy döntöttem, hogy műtét helyett megpróbálom más úton-módon megszüntetni a fájdalom okát.

     Nem állítom azt, hogy a sebészi beavatkozás jó vagy rossz dolog. Csak azért döntöttem úgy, hogy nem vetem alá magam, mert abban a pillanatban erre a döntésre volt szükségem, hogy átállítsam tudatom fókuszát. Nem a test fontos önmagában.

Ennélfogva akkor cselekszünk helyesen, ha azt tesszük, ami hozzásegít, hogy ne csak a testünkkel foglalkozzunk, és visszanyerjük a belső békét. Célunk az azonnali béke, és ha eszerint tekintjük helyzetünket, az is kiderül, mi az, amit a testünkkel azonnal meg kell tennünk. Egyszerűen azt tesszük,

amit a belső boldogságunk fenntartása és elmélyítése megkövetel. Ez a megközelítés sokkal különb, mint ha kőkemény döntést hoznánk a jövőre nézve, ugyanis hajlamosak vagyunk később ezt a döntést tekinteni zsinórmértéknek, nem pedig a békés, nyugodt megoldáshoz való érzékünket, ami pedig mindig rendelkezésünkre áll.

     Új felismerésem hatására, valamint azért, mert elhatároztam, hogy eszerint fogok eljárni, a gerincproblémáim enyhültek, de nem múltak el teljesen. A válásom után megfigyeltem, hogy m más szituációkban, kapcsolatokban keletkező stressz is a testi állapotomra vetítődik át. Évekkel később egy hétvégén kis híján ismét kórházba kerültem egy heves roham miatt. Klasszikus példája volt ez az eset annak, hogy a bűntudat jelképes helyen nyilvánul meg a testben.

     Virginiában voltam egy konferencián, és megismerkedtem egy hallatlanul vonzó, intelligens nővel. Azonnal szoros érzelmi kapcsolat alakult ki közöttünk. Olyan volt, mintha két lélek egyszerre hazatalált volna. De új barátnőmről kiderült, hogy férjnél van, és én nagyon hamar rettenetes bűntudatot kezdtem érezni.

     A konferencia után meghívott, hogy ha legközelebb New Yorkban járok, vacsorázzam együtt vele és a férjével. Egyre rosszabb lelkiismeretem semmit sem kívánt kevésbé, mint hogy megismerkedjem a férjjel, viszont lelkem egy másik része hevesen vágyott rá, hogy az asszonnyal újra találkozzunk,

átváltottam hát a repülőjegyemet, és nem hazautaztam, hanem New Yorkba.

     Amikor a Kennedy Repülőtéren lehajoltam a bőröndömért, éles fájdalom hasított a derekamba; összeestem. Valahogy elvánszorogtam a reptéri bárba, ahol nem kevés italt vettem magamhoz. Később taxiba ültem, és a szállodámba vitettem magam. Folytatódtak a heves rohamok, másnap kínok között repültem San Franciscóba. Egy teljes hónapig tartott, mire sikerült megszabadulnom a fájdalmaktól.

     Miután megismertem `A Csodák Könyvé`t, kezdtem belátni, mennyire ragaszkodom a bűntudathoz. Tudatára ébredtem: ez a ragaszkodás okozza, hogy félek a szeretettől, ami ugyanaz, mintha a jelentől félnék. Amikor megtanultam elvetni a bűntudatot és a szorongást, újfajta jó közérzetet ismertem meg. Elhatároztam, hogy amennyire csak képes vagyok, nem engedem többé, hogy a múlt ítéletei és a jövőtől való félelmek korlátok közé szorítsanak. De azt is láttam, hogy erre egyedül nem leszek képes, `Muszáj volt `Isten segítségéért folyamodnom, hiszen megszokott gondolkodásmódommal készültem radikálisan, végleg szakítani.

     Ma már ismét kiveszem a részem mindabból a fizikai tevékenységből, amiről az egykori jóslatok szerint örökre le kellett volna mondanom. De azért szeretném, ha tudnád: nem követem mindig következetesen ezeket a spirituális elveket. sokszor esem kísértésbe, hogy ítélkezzem, vagy a jövőre vonatkozó döntéseket hozzak. Ha így teszek, és a tudatomban épp nincs harmónia, néha érzem a feszültséget a gerincemben.

Ilyenkor megkeresem a fájdalom mögött az engesztelhetetlen gondolatot. Lecsöndesítem elmémet, és elmondom magamnak: Isten békéjére jobban vágyom, mint bármi másra. Imádkozom, kérem belső Tanítómat, hogy segítsen megbocsátanom, és köszönetet mondok azért, hogy mindenkivel összeköt a szeretet. Ha így teszek, gyakran elmúlik a feszültség a hátamból, és — ami fontosabb — újra érzem Isten állandó, szeretetteljes jelenlétét.

                           A „MOST” A SZERETET MÁSIK NEVE

Hasznos lehet kicsit közelebbről megvizsgálni, milyen mentális folyamatok játszódtak le a hátfájásaim hátterében. Maga a hátfájás nagyon gyakori a társadalmunkban, mégis minden testi fájdalom nagyon hasonló módon keletkezik, ennélfogva a gyógyításuk is alapvetően azonos.

             Az ötödik alapelv a fájdalommentességet a jelen pillanat

                              tudatosításával kapcsolja össze.

Természetesen mindenki meg van győződve arról, hogy tudatában van a jelennek, és való igaz, hogy a legtöbben látják a körülöttük lévő tárgyakat,

hallják a környezet hangjait. De figyeld meg: az ötödik alapelv kijelenti: a fájdalom és a félelem egyéb formái akkor tűnnek el, ha a tudat a jelen pillanatban átélhető szeretetre összpontosít`. Ha a bennünket körülvevő embereket csupán eszközként `használjuk`, hogy segítségükkel fölhánytorgassuk amúltat, akkor aligha állíthatjuk, hogy szerető figyelmünk fókuszába állítottuk volna őket.

     A helyes irányba tett apró lépés volt részemről, amikor hátfájásomat a feleségem iránti negatív érzésekkel kapcsoltam össze, nem csupán egy elcsúszott porckoronggal, de azt már tévesen feltételeztem, hogy a házasságunk konfliktusokkal terhes évei tehetők felelőssé `jelenlegi `haragomért. A bűntudat eredménye a kivetítés, a kivetítés valaki másra irányítja át a vádat, pedig arra volna szükség, hogy teljesen megszabaduljunk a vádaskodástól. Mivel a kivetítés a támadás egy formája, a bűntudat egyre fokozódik bennünk, aminek következtében valamilyen formában továbbra is büntetjük önmagunkat.

     Ha olyannak látjuk az embereket, amilyenek `most`, ajelen pillanatban, akkor gyakoroljuk a megbocsátást. Ha csak azért nézünk rájuk, hogy felidézzük múltbeli hibáikat, akkor eszközzé válnak, hogy a segítségükkel továbbra is fájdalmat okozzunk önmagunknak. Az új gyakorlat szerint következetesen

meg kell tisztogatni látásunkat a múlt összefüggéseitől. Mindent, amit látunk, a negatív, korlátozó emlékektől fel kell szabadítanunk.

     Működik a mechanizmus: bűntudatot érzünk, a vádat átirányítjuk másra, ettől kezdve őt látjuk bűnösnek, a bűnük miatt haraggal támadunk rájuk, emiatt még több bűntudatot érzünk, és ezért a testünket büntetjük meg. Ebből a mókuskerékből addig nem szabadulhatunk ki, amíg azt hisszük, hogy a „bűn” szó valamely létező fogalom érvényes megjelölése.

Az ártatlanság mellett kell döntenünk, ha a tartós lelki békét és a nyomában járó testi egészséget akarjuk elérni. A másik ember ártatlanságát nem múltbeli cselekedeteiben kell keresnünk. Lehet, hogy még a teste jelenlegi tevékenységében is nehéz volna megtalálni. Megtalálhatjuk viszont a `bennünk lévő békében. Az ártatlanság túl van a személyiségen, a test

viselkedésén, túl a mi saját képzettársításainkon. Olyan az, mint egy fénysugár, amely a szívünkben és a másik ember szívében világít, és ha egyszer megpillantjuk, sokkal valóságosabbnak látjuk majd, mint a másik ember bűnét, hiszen valóságosabb is`. Az ártatlanság földerítése valamennyiünk

számára fontos tennivaló. jószerével az egyetlen, amit meg kell tennünk, hogy megszabaduljunk a fájdalomtól, a bánattól, a depressziótól, a bűntudattól és a félelem egyéb formáitól.

     Sok hónappal ezelőtt megkértek, hogy keressek fel egy ötvenes éveiben járó nőt, akinek rákos daganat volt az agyában. Amikor megérkeztem hozzájuk, előbb a férjjel, Eddel beszélgettem. Elmondta: nagyon szerencsésnek tartotta a családját, mert mind mostanáig soha senkinek nem volt komolyabb betegsége. Ezért is okozott akkora megdöbbenést, amikor kiderült, hogy az asszonynak rákja van. Meg is operálták, de a daganatot nem tudták eltávolítani. A kemoterápia és a sugárkezelés ellenére az orvosok csak nagyon óvatos jóslásokba mertek bocsátkozni.

     Ed elmondta: sokgyermekes, szegény családból származik. Hétéves korában olyan helyzetbe jutottak, hogy ennivaló sem jutott mindenkinek. Ekkor fogadta meg, hogy ha felnő, és saját családja lesz, ez vele nem fordulhat elő. Fiatal férfiként vállalkozást alapított, rengeteget dolgozott, ritkán voltotthon. Két gyermeküket az anyjuk lényegében egyedül nevelte fel. Ed vagyonos ember lett, a fia betársult hozzá az üzletbe,és az asszony megbetegedéséig úgy látszott, sínen van az életük. Amikor a betegség bekövetkezett, Ed a házasságkötésükóta először elhatározta, hogy ezentúl több időt tölt otthon.

               Egy nap a kertész ezekkel a szavakkal fordult hozzá: 

Úgy látom, az egyik rózsatő haldoklik. Azt hiszem, ki kellene venni, és másikat ültetni a helyébe. — Ed egy percig gondolkodott, aztán kiment a kertbe, hogy megnézze azt arózsát. Ott, a kertben jutott eszébe: a város egyik legszebb kertje az övé, és az utóbbi húsz évben szinte soha nem szakított időt, hogy élvezze.

     — Ne ássa ki — mondta a kertésznek. — Ez a rózsa még él, és mostantól magam fogom gondját viselni. Ed minden nap kiment a kertbe, és gondozta, öntözte, szerette a rózsatövet, amelybe vissza is tért az élet; hetekkel később gyönyörű virágot hajtott. Ed levágta, és odaadta a feleségének — akinektermészetesen Rose (Rózsa) volt a neve.

     Mivel a felesége betegségére így reagált, Ed kezdte látni, hogy elszaladt mellette az élet. Teljesen elfoglalta magát azzal, hogy pénzt gyűjtsön a jövő kedvéért, és közbenelfelejtett a jelenben élni.

              Meghallgattam a történetet, aztán Rose következett.

Megkérdeztem: mi történt az életében, mielőtt megbetegedett;volt-e valamilyen stressz a rák megjelenése előtt? Nemmel válaszolt: ő is, a férje is, a gyerekek is tökéletesen boldogok voltak. Pár perccel később mégis könnyes lett a szeme, és elmondott egy nagyon fontos információt. Amikor Ed

huszonöt évvel ezelőtt vállalkozásba kezdett, Rose bátyja volt az üzlettársa. Egy évre rá Ed megvásárolta a sógora üzletrészét, de a báty úgy érezte, hogy az adásvétel során rosszul járt, és azóta nem állt szóba sem Eddel, sem a húgával.

     Rose kijelentette: szereti a bátyját is, a férjét is, de a férjének fogadott hűséget. Az azóta eltelt évtizedek alatt egyre marcangolta a bűntudat, hogy fel kellene oldania ezt a konfliktust. Nyomasztotta ez a helyzet, de sosem beszélt róla egészen mostanáig. Azt feleltem: szerintem rendkívül fontos, hogy ezt az ügyet elrendezze. Különben sosem fogja elhinni, hogy lehet még boldog az életben, hiszen tudni fogja, hogy előtte áll még egy rendkívül fájdalmas szituáció.

A megbocsátásról beszélgettünk; arról, hogy nemcsak a férjének és a testvérének, hanem önmagának is meg kell tudni bocsátania. Végül beleegyezett, hogy behívjam Edet, és hármasban beszéljük meg a dolgot.

     Ed nehezen tudta elhinni, hogy a felesége, akit oly jól ismert, ennyi éven át eltitkolta előle, milyen konfliktusbanél. Azonnal a telefonhoz lépett, és felhívta a sógorát, hogy bocsánatot kérjen tőle. Másnap megtörtént a kibékülés.

     Rose tehát — akárcsak Ed — nem a jelenben élt, bár a jelen elkerülésének különböző formáit választották. Az ezt követő néhány hónapban, ami Rose életéből, még hátravolt, mérhetetlenül boldogabban éltek, mint annak előtte:kapcsolatuk kivirágzott, mert felismerték az élő pillanatban rejlő szépséget és harmóniát, ami mindig is benne volt.

             AZ „ITT ÉS MOST”-HOZ NINCS SZÜKSÉG SEMMIRE

Békében, boldogan élni a jelenben annyira egyszerű, hogy amikor először tudatára ébredünk, csak hitetlenkedni tudunk, hogy mi mindenbe hajszoltuk bele magunkat korábban. Milyen könnyű elfelejteni a múltat és a jövőt, és `most` elégedettnek lenni... Felsorolok három változatot, ahogyantúlbonyolíthatjuk az életünket, és azt is elmondom, szerintem hogyan lehet visszatérni az egyszerűséghez és a békéhez.

     1. Ha félünk a világtól, nem merünk semmibe belekezdeni,

       mielőtt minden következményét végig nem gondoltuk.

       Mivel pedig szerteágazó következmények nélkül egy széket sem lehet odábbtenni, minden napunk legapróbb eseményeit is szorongás fogja kísérni. Pedig milyen egyszerű volna belátni: nem vagyunk abban a helyzetben, hogy bárminek a következményét előre fel tudjuk mérni, és hogy a világ összes szorongása sem képes befolyásolni a jövőt. Milyen egyszerű volna belátni: csak most lehetünk boldogok, sohasem jön el olyan idő, ami ne `most` volna. Ha az eredményekre állítjuk a fókuszt, valóban a végtelenségi bonyolíthatjuk az életünket. Csak az erőfeszítésttarthatjuk irányításunk alatt. A siker titka abban rejlik, hogy `hogyan` cselekszünk, nem abban, hogy mások ezt miként értékelik. Ha csak feleannyi időt töltenénk cselekvéssel, mint amennyit a lehetséges következmények méricskélésével, semmi fontos nem menne veszendőbe. Az egyszerűség titka, hogy a cselekvést az eredmény elébe helyezzük.

     2. Amikor a gyerek járni tanul, sohasem áll meg, hogy kielemezze,                                              miért esett el.

Minden elesésnél automatikusan végbemegy a korrekció, A baba ösztönösen tudja, hogy tanul, ezért sohasem próbál olyasmit megtanítani magának, amit nem ért. A felnőttek viszont életük tetemes részét arra fecsérelik, hogy újra meg újra végigrágják minden egyes hibájukat, abban a hiú

       reményben, hogy rendszerbe foglalják, amit a valóságban már úgyis rég megemésztettek. Pedig milyen egyszerű volna lemondani saját tanítód szerepéről.

       Milyen egyszerű volna gyorsan elfordulni a múlttól,hiszen életed a jelenben található.

     3. Egyebet nem is kell megtanulni, mint azt, hogy a  mostra                                                            reagálj.

Nem reagálunk a jelen pillanatra, ha bármilyen vonatkozásban bíráljuk. Az ego állandóan kritizálnivalót keres. Ebben mindig benne van a múlttal való összehasonlítás mozzanata is. A szeretet viszont békével tekint a világra, és elfogadja. Az ego  hibákat és gyarlóságokat kutat. A szeretet mindenütt a fény és az erő jeleit keresi. Azt nézi, hol tart valaki az útján, nem pedig azt, hogy mennyi van még előtte. Milyen egyszerű dolog szeretni, milyen

       kimerítő mindig hibát keresni. Mert valahányszor hibát talál az ember, mindig arra gondol: tenni kellene valamit ebben az ügyben.

A szeretet tudja, hogy nem kell semmi más, csak még több szeretet.

 

 



Weblap látogatottság számláló:

Mai: 87
Tegnapi: 431
Heti: 87
Havi: 11 399
Össz.: 1 501 345

Látogatottság növelés
  |     |     |  
Oldal: G.Janpolsky SZERETETRE TANÍTS V.
GYÓGYÍTÁS SZELID GYÓGYMÓDOKKAL,LELKI TANÍTÁSOKKAL - © 2008 - 2017 - szelidgyogymodok.hupont.hu

A HuPont.hu-nál a honlap készítés egyszerű. Azzal, hogy regisztrál elkezdődik a készítés!

Adatvédelmi Nyilatkozat

A HuPont.hu ingyen honlap látogatók száma jelen pillanatban:


▲   Itt: májtisztítás - Vatera.hu
X

A honlap készítés ára 78 500 helyett MOST 0 (nulla) Ft! Tovább »