Dr. Gerald G.Janpolsky

SZERETETRE TANÍTS II.

Minden energiámat a nyugalom színlelésébe öltem bele; arra már alig maradt, hogy rendesen válaszoljak a kérdésekre. Egy év múlva ismét megpróbálkoztam a vizsgával, de ezúttal elhagytam az álcázást — és a vizsga sikerült.

1952-ben fölvettek gyakornoknak a San Franciscó-i Langley Porter Intézethez. Skizofrén gyerekekkel foglalkoztam.

Legtöbbjük beszélni sem tudott, ezért a munka nem volt könnyű,

de épp ezért ha nem is érteni, de legalább érezni kezdtem egy

nagyon fontos tényt: a tanításhoz és a tanuláshoz szavak nem

szükségesek. A szeretet és a béke `élménye `az egyetlen fontos dolog,

amit valahogyan kommunikálni kell. Ez a szívbéli attitűd végzi

a gyógyítás munkáját két ember között — mindkét irányban —,

nem az, amit mondanak egymásnak. Hiába halmozott fel valamelyikük hatalmas szóbeli ismeretanyagot: ennek vajmi csekély a jelentősége a mély, belső gyógyítás szempontjából.

 Gyakornoki időszakomat megszakította a koreai háború: behívtak a légierőhöz. Szolgálati időm végeztével visszatértem a Langley Porterbe, hogy befejezzem gyermekpszichiátriai gyakorlatomat, és nem sokkal ezután figyeltem fel egy jelenségre, amely arra utalt, hogy nemcsak a szavaknak, hanema gyakorlatnak és a tapasztalatnak is fölöttébb kétséges az értéke. Azt vettem észre, hogy másodéves  orvostanhallgatók gyakran szakavatottabb módon bánnak a betegekkel, mint az alorvosok. Megfigyelésemet megbeszéltem Ethel Verginnel, a járóbetegrészleg személyzeti főnökével. Akkor már több, mint tizenöt éve dolgozott az intézetnél, éberen figyelte az orvosokat, rengeteg medikust, alorvost, főorvost látott jönni és menni. Tapasztalatai egybevágtak az én észrevételemmel.Törtem a fejemet, vajon mi okozhatja ezt az ellentmondást. Eszembe jutott: talán az attitűd a döntő tényező. Tanulmányozni kezdtem minden egyes orvos

személyiségét és teljesítményét, akivel csak együtt dolgoztam.

Vizsgálataim megerősítették, hogy a súlyos esetek kezelésében

a harmadéves alorvosok eredményei alig vagy egyáltalán nem

jobbak, mint azoké, akiknek kisebb a gyakorlatuk. Tegyük fel,

hogy egy harmadéves alorvost olyan gyerekek mellé osztanak be,

akiknél krónikus skizofréniát állapítottak meg. Addigra sok főorvostól hallotta már, hogy ennek a betegségnek a kezelése igen lassú, és sok fáradalommal jár. Így tehát, mire olyan páciens kerül eléje, akinek krónikus skizofrénia a diagnózisa,gondolkodásába már beépítette a főorvosok értékrendjét,attitűdjeit. Azzal az előzetes feltevéssel fog munkához, hogya folyamat keserves lesz, és temérdek akadályt kell majd leküzdenie. A páciens pedig azonosul az alorvos mérsékelt

várakozásával, és az előzetes elképzelés valósággá válik. A másodéves medikusokat ezzel szemben még nem fertőzték meg a sok főorvos negatív tapasztalatai; többségükben lelkesen és optimizmussal várják első pszichiátriai betegeiket. Mit sem tudnak még a páciensekre ragasztott címkékről. Csak annyit tudnak, hogy így vagy úgy, de segíteni akarnak a betegnek, és a páciens állapotában fejlődés fog bekövetkezni. A páciens ezzel a pozitív várakozással azonosul, és nemritkán gyorsabban fejlődik, mint a harmadéves alorvosok betegei. Ez a konkrét eset világosan megmutatja, hogy az attitűdnek van elsődlegesfontossága, nem a tapasztalatnak. A tapasztalat éppenséggel akadálynak is tekinthető. Ebből tanultam meg, hogy soha ne döntsem el előre, mit tartok helyesnek a páciens számára: soha ne tekintsem az embert statisztikai adatnak.  Magunk sem tudunk róla, de igen gyakran csak a múltat látjuk az emberekben, akikkel találkozunk. Csakhogy amit rájuk vetítünk, az a `saját `múltunk, nem az övék. Következésképpen nem is őrájuk reagálunk, hanem saját előítéleteinkre. Ha arra törekszünk, hogy a másik embert olyannak lássuk, amilyen most,

ebben a pillanatban, ezzel nagy lépést teszünk attitűdjeink  megtisztítása felé. Nagyon kevés ellenszenves vagy visszatetsző vonást fogunk a többiekben fölfedezni, ha nem ítélkezünk fölöttük, ha nem vetítjük rájuk kicsinyes neheztelésünket. Múltbeli tapasztalataink a mai szeretetről mit sem mondanak. Emlékezni és látni — ez két külön dolog,szeretetre épülő kapcsolatok kiépítésében ezért vesszük olykevés hasznát az emlékezetnek.

                                   A SZERETET LÉTEZIK

 Magánvizsgálódásom közben érdekelni kezdett a Kirlian-féle fényképészet — egyes kutatók szerint ezek a fotók a mindenanyagi tárgyat körülvevő elektromos energiamezőt ábrázolják. E téren végzett kísérleteim segítettek hozzá egy rendkívüli találkozáshoz: megismerkedtem az indiai guruval, Swami Muktanandával, akiről hallottam már korábban, de találkozni nem találkoztunk. 1974-ben meghívtak Oaklandbe, az asramjába, hogy készítsek Kirlian-felvételeket a kezéről. Amikor megérkeztem, sok fiatal embert találtam az asramban;                  valósággal bálványozták Babát — így nevezték.

Akkoriban nem voltam valami nagy véleménnyel a gurukról. Hamar

megállapítottam, hogy ezek a fiatalok alighanem érzelmileg zavartak, apakomplexusuk van. Valószínűleg azért érzik magukat biztonságban az asramban, mert a külvilágban működésképtelenek.

 Érkezésem után nem sokkal bevezettek egy szobába, ahol húsz meghívott vendég foglalt helyet. Belépett Baba,bemutattak bennünket egymásnak, és tolmács útján váltottunk néhány szót. Készítettem néhány felvételt, Baba végigsimított rajtam egy hosszú pávatollal, aztán leültem. Körülnézve meg kellett állapítanom, hogy mindent rosszul csináltam. Mindenki letérdelt, mielőtt beszélt volna hozzá, csak én nem. Mindenki hozott neki valamit — virágot, gyümölcsöt, valami ajándékot,

kivéve engem. Agyamat elöntötte a düh. De hirtelen az a nagyon

határozott benyomásom támadt, hogy miközben Baba fennhangon

másokkal beszélget, néma kommunikációt folytat velem. Mintha a

tudatunk összekapcsolódott volna. Biztosan éreztem, hogy miután befejezte a többiekkel való beszélgetést, oda fog jönni hozzám, megérint, és utána valami egészen rendkívüli dolog történik. A guru elhallgatott, és az ajtó felé indult. „Megint melléfogtál, Jampolsky” — mondtam magamnak. De egyszer csak ott állt előttem a tolmáccsal. Megérintett, és a szobában mindenki nagyon izgatott lett. Egy kisebb helyiségbe vezettek, és tudtomra adták: magamra hagynak egy kis időre, addig meditáljak. Még mindig bennem volt a gyanakvás, de mivel nem volt mit vesztenem, hát úgy tettem, ahogy mondták.

 Életem egyik legkülönösebb, legmegrázóbb élménye várt rám. Megváltoztatta egész hitvilágomat. Úgy öt perce ültem ott némán, amikor a testem valami elmondhatatlan módon reszketni, rázkódni kezdett. Gyönyörű színek jelentek meg előttem; úgy éreztem, mintha kiléptem volna a testemből, és a magasból néznék le rá. Még az is eszembe jutott: vajon nem adtak-e be nekem titokban valami hallucinogén szert, vagy talán éppen megőrülök?

     Minden képzeletet meghaladóan ragyogó és mély színeket

láttam, és olyan nyelveken szólaltam meg, amelyeket nem ismertem —

erről a jelenségről olvastam már, de nemigen hittem el. Egy csodálatos fénysugár hatolt be a szobába, és én abban a pillanatban eldöntöttem: nem elemezgetem tovább, hogy mi történik, hanem teljesen átadom magam az élménynek, eggyéválok vele.

 Ez az utolsó emlékem az élményről. A következő már az, hogy Baba tolmácsa sűrű bocsánatkérések közepette rázza avállamat. Elfelejtették, hogy ott hagytak a kis szobában. Két és fél óra telt el, és én végig ugyanabban a testhelyzetbe ültem. Lekísértek egy nagy terembe, ahol vagy kétszázan tartózkodtak Baba színe előtt. Mindenki félrehúzódott, hogy nekem utat engedjen, és én elbeszélgettem a guruval. Valaki le

        is fényképezett ebből az alkalomból, a fotó ma is megvan.

Olyan vagyok rajta, mint egy férfiszabású Mona Lisa: a szemem világít, és a mosolyom titkokat sejtet.

             Baba azt tanácsolta, hogy vegyek el egy képet az ő

gurujáról, és az előtt meditáljak. Én ezt nem tettem meg, de magamhoz vettem egy kis könyvecskét, amelyben, mint kiderült,szóról szóra le van írva minden, amit a kis szobában átéltem.

     Általában is magas az energiaszintem, de az esetet követő

három hónap alatt bámulatosan megnövekedett: alig volt szükségem alvásra. Szinte kézzel fogható szeretettel voltam tele — soha azelőtt nem tapasztaltam ilyesmit. Ennek az élménynek a hatására éreztem szükségét, hogy újrafogalmazzak mindent, amit addig valóságnak neveztem: bepillantást nyertem ugyanis egy másik valóságba, amelyet nincs a fizikai síkra korlátozva. Fontos lépés volt ez az Istenről és a

spiritualitásról vallott fogalmaim teljes átértékelésének útján. Bár akkor még nem tudtam, ez az élmény készített elő `A Csodák Könyvé`vel való találkozásra, ami egy évvel később következett be. De addig változatlanul küzdöttem tovább.

 

                                       MÁSODIK FEJEZET

                                      MÁR ITT A SEGÍTSÉG

Említettem az előző fejezetben, hogy az igazság újra meg újra felbukkan. Emlékszem egy alkalomra: négy-ötéves lehettem,

hevertem a fűben, néztem a virágokat, a hegyeket, az eget, és hirtelen azt éreztem, hogy Isten nagyon közel van hozzám.

Tudtam, hogy tökéletesen összetartozom mindennel, ami körülvesz. Abban a pillanatban semmi kétségem nem volt a pirituális valóság iránt. Arra is emlékszem, hogy a vasárnapi kirándulások után úgy tettem, mintha elaludtam volna a kocsiban, és apám a karjában vitt be a házba. Ilyenkor nagyon tisztán éreztem, hogy szeret. Szeret bennünket Isten, és szeretnek mások is. Ezek az alapigazságok újra meg újra

megmutatkoztak nekem életem folyamán. Egyáltalán nem maguktól

értődő igazságok, és először nem is jöttem rá, hogy voltaképpen egy és ugyanazon dologról van szó.

 SEMMIT NEM KELL TENNÜNK ADDIG, MÍG FEL NÉM KÉSZÜLTÜNK RÁ

Istennel már nagyon korán adódtak problémáim. Dyslexiás kisfiúként a „God” (Isten) szót így olvastam: „dog” (kutya).

Tizenhat éves koromban a rabbi, aki a bármicvómat vezette, még

hozzátett egy adagot: elveszítette a hitét, és tőzsdeügynöknek

állt. Aztán volt az az eset a cserkészreggelin, amikor megettem egy szelet szalonnát, és Isten nem sújtott le rám tüzes villámával, ahogy vártam. Ha azt mondom, hogyfelnövekedvén, Istenbe vetett hitem egyre olvadt és fogyatkozott, akkor keveset mondok.

 Az újhitű zsidó templomban azt tanultam, hogy Isten jó és igazságos is tud lenni: jó cselekedeteimért megjutalmaz, de a vétkeimért megbüntet. Nem gondoltam bele ebbe mélyebben, de aztán egy jó barátom, akivel együtt jártam középiskolába, meghalt egy autóbalesetben. A halála nemcsak hogy lesújtott: haraggal és keserűséggel töltött el. Hol volt ebben Isten igazságossága? „Hogy volna Isten igazságos — gondoltam —, hamegengedi, hogy egy ártatlan élet így veszendőbe menjen, még

mielőtt elkezdődött volna?” Válaszképpen nem gondoltam többé

Istenre. Isten létezésének kérdésében álláspontom az ateisták

vagy az agnosztikusok nézeteihez állt köze  Nagyon hamar elkezdtem megvetéssel tekinteni azokra, akik templomba vagy zsinagógába jártak, vagy bármi módon Isten felé fordultak. Intellektuálisan puhának és kicsit ijesztőnekláttam őket. Az örök életbe vetett hitet ugyanilyen

ostobaságnak tartottam. Úgy gondoltam: ez az eszme csak arra

jó, hogy a halál küszöbén álló emberek utolsó szalmaszálként

kapkodjanak utána: hogy a mennyország olyan emberek

képzelgése, akik itt a földön nem jutottak semmire.  Ha most visszatekintek, azt hiszem, voltaképpen önkéntelenül az elleN hadakoztam, hogy Isten beleszólhat az autonómiámba. Úgy hittem: egyedül én, Jerry Jampolsky lehetek saját életem igazgatója. Csak én határozhatom meg, mi a jó nekem és életem többi résztvevőjének. Az akaratot a tudat részének tekintettem, és azt hittem, hogy minden test egy-egy különálló tudatot hord magában. Azt hittem: ahhoz, hogy

betöltsem szerepemet az életben, össze kell ütköznöm más emberek akaratával.

Ha egy-egy pillanatra arra merészeltem gondolni, hogy létezik az Isten akaratára épülő valóság, biztos voltam benne,

hogy az az ellenségem. Ha maradéktalanul érvényesülhetne,Íbizonyosan megfosztana mindentől, amiben örömömet lelem.ÍElőfordult néhány futó pillanat, amikor mintha feltámadt volna

bennem valami halvány szándék, hogy átengedjem Istennek azÍirányítást, de csak addig, amíg azt gondoltam, hogy képes

leszek Őt az általam választott irányba terelgetni. MindennélÍjobban arra törekedtem, hogy az én kezemben maradjon aÍkormánykerék, és ebben a felfogásban Isten akarata igencsakÍfenyegetőnek tetszett.

     Mint már említettem, a valóságot az anyagi világgalÍtartottam azonosnak. Azt gondoltam: mivel csupán parányi részeÍvagyok ennek a világnak, ennélfogva gyakran a tárgyi valóságÍáldozata lesz belőlem. Az irányítás, amelyet oly fontosnakÍtartottam, e felfogás szerint fölöttébb korlátozott volt.

Egyszer sem jutott eszembe, hogy Isten akarata azonos lehetÍbennem és mindenki másban a legmélyebb vágyakkal, aszeretettel. Sosem gondoltam arra, hogy Isten akarata és az énÍigazi akaratom azonos lehet.

 Minden ember életében, legyen bármilyen hitetlen, adódnakÍpillanatok, amikor eltűnik a sötétség, amikor valami nem eÍvilágból való békét, boldogságot tapasztalnak meg. Harmadévesmedikuskoromból emlékszem egy ilyen esetre. Abban apillanatban `tudtam,` hogy van Isten. Éjszaka volt, ésÍszülészeti gyakorlatomban akkor voltam túl az első gyerekszülésen. Olyan tökéletességet és harmóniát éltem át, hogy az emberi ésszel el sem képzelhető. Félelem és csodálat keveredett bennem; éreztem, hogy kell lennie valami univerzális erőnek, a szeretet csodájának, amely meghaladja felfogóképességemet. És hogy én is része vagyok ennek a csodának, rész vagyok az egészből. Abban a pillanatban világosan láttam, hogy a világon semmi sem különálló, hogy minden és mindenki összetartozik.

 Az érzés sajnos nem tartott sokáig. Ez az alkalom féltve őrzött titokká változott, én pedig visszatértem a könyvekhez, igyekeztem a fizikai valóság alapján memorizálni, elemezni, megérteni és következtetni. És továbbra sem hittem Istenben.

 Ami az imádkozást illeti, nem foglalkoztam vele. Azt gondoltam, hogy azok, akik imádkozni szoktak, tele vannak félelemmel, és nincs valóságérzékük. Nem merik maguk megtapasztalni a dolgokat. Nem akartam, hogy közöm legyen az ilyen emberekhez. Csak sokkal később ismertem fel, hogy éppen én vagyok az, aki fél.

     A hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején jól menő magánpraxist alakítottam ki, páciensem névsora egyre díszesebb

lett, és több területen is kezdett kibontakozni az országon hírnevem. Viszont ezzel párhozamosan iszákos lettem, sőt talánegyenesen alkoholista. 1974-ben fájdalmas válással vége szakadt húszéves házasságomnak. Úgy éreztem magam, mint egy kirakós játék, amelyet földobtak a levegőbe, és az apró darabkák szanaszét repültek. Megpróbálkoztam szinte mindennel, ami az utamba került. Kipróbáltam minden terápiát, egyénit és csoportosat, de semmi sem akart működni. Tudtam, hogy komoly szükségem van segítségre, de sehol sem láttam olyan utat, amely legalább egy halvány reménysugárral kecsegtetett volna.Jól tudtam, hogy egyes emberek Istenhez fordulnak a bajban, deez az én esetemben szóba sem kerülhetett.

                           MINDIG GYENGÉDSÉGGEL VÁLASZOLJ

1975-ben még mindig mélyen lenn voltam adepresszió hullámvölgyében,

amikor egy szép tavaszi napon távolsági telefonhívást kaptam. Egy közeli barátom és kolléganőm hívott, utcai fülkéből beszélt. Elmondta, hogy kapott egy kéziratot,amelyet okvetlenül el akar olvastatni velem. A szöveg címe ez volt: `A Csodák Könyve`. Megígérte: hamarosan repülőre ül,hogy meglátogasson, és magával hozza. Akkoriban az volt a

véleményem erről az asszonyról, hogy túl könnyen lelkesedik

túl sok mindenért, de mivel nagyon szerettem, azt feleltem, hogy örömmel megnézem a kéziratot.Fekete disszertációkötésbe kötött lapokat adott át; azt a részt kezdtem el olvasni, amely később füzetes formában, `A pszichoterápia célja, folyamata és gyakorlata` címmel jelent meg. Számomra ez volt a lehető legjobb kezdet. Ha bárhol

másutt nyitottam volna ki, a bőségben alkalmazott keresztény 

szóhasználat annyira visszavetett volna, hogy abbahagyom az

olvasást.

Segítséget kérünk, és a segítség megadatik. Gyakran nem ismerjük fel, hogy a másik ember alkoholizmusa, szexuális hűtlensége, krónikus betegsége, elidegenítő viselkedése voltaképpen segélykiáltás. Isten azonban minden kétséget kizáróan felismer minden segítségkérést, bármilyen formát öltsön, és megleli a módját, hogy megadja mindazt a

segítséget, amit az adott alkalommal hajlandók vagyunk elfogadni.

 Számomra a segítség `A Csodák Könyve` formájában érkezett

meg, de fontos, hogy tudd: nem ismertem fel azonnal. Először

csak azért olvastam, hogy eleget tegyek ígéretemnek. És ahogy

haladtam a szövegben, egyszer csak megdöbbentem attól, ami

történt. Valahol, egy olyan mély rétegben, hogy a létezéséről

sem tudtam, egy pillanat alatt megérlelődött a tökéletes bizonyosság: megtaláltam az utamat. Később mégis megütköztem, amikor rájöttem, hogy voltaképpen egy hang szólalt meg bennem, és csak annyit mondott:

                           „Orvos, gyógyítsd meg önmagad.”

     Nagy meglepetésemre tökéletesen belemerültem `A Csodák

Könyvé`be, és voltak időszakok, amikor olyan békét éltem meg,

amilyet azelőtt elképzelni sem tudtam. Tökéletesen új élet nyílott meg előttem, amikor rájöttem: az a célom itt a Földön, hogy megismerjem Istent, és kiterjesszem az Ő békéjét. Másszóval: hogy csak szeretetre tanítsak. Idézgetni kezdtem  

`A Csodák Könyve` filozófiáját magán- és szakmai életemben, és a

két életem közé mesterségesen emelt falak kezdtek leomlani.

     1975 októberében, körülbelül öt hónappal azután, hogy

olvasni kezdtem `A Csodák Könyvé`t, meghatározó élményben volt

részem. Egy vasárnap este vacsorázni voltam a barátaimmal.

Sokat ittam, de nem többet a szokásosnál, nem is éreztem magam

részegnek. Éjfél körül kerültem ágyba, és hajnali kettő tájban

egy hang ébresztett fel. Egy pillanatig azt hittem, hogy hallucinálok, hogy a következő pillanatban már lila elefántokat fogok látni a falon, és kitör rajtam a deliriumtremens. Pánik vett erőt rajtam: felültem az ágyban, és akkor újra meghallottam. Ekkor már rájöttem, hogy nem külső, hanem belső hangot hallok. Aztán harmadszor is elmondta:

„A gyógyulás új szakaszához érkeztél. Nincs többé szükséged italra.”

     Elöntött a veríték. Ugyan mit fogok még hallani? De nem

következett semmi több, úgyhogy vagy két óra múlva sikerült ismét elaludnom. Amikor reggel fölébredtem, tökéletesen elfojtottam magamban az éjszaka történtek emlékét.

Megborotválkoztam, lezuhanyoztam, és mentem dolgoznimint rendesen.

 Este fél hét tájban értem haza, és szokás szerint indultam a whisky irányába. Csakhogy amint kinyújtottam a kezem a palack felé, ismét meghallottam a hangot:

„A gyógyulás új szakaszában tartasz. Nincs többé szükséged italra.” Kezem nem fejezte be a mozdulatot. Meglepő, de a következő napokban, hónapokban sohasem hiányzott az ital, sosem éreztem azt, hogyáldozatot hozok, sem azt, hogy társadalmilag rosszul illeszkednék be.

              Szerintem Isten útmutatásának az a célja, hogy

megtanítson megszabadulni a félelemtől, hogy megismerhessük az

Ő békéjét, hogy igaz szeretettel és érzékenységgel legyünk embertársaink iránt, amire nem vagyunk képesek, ha félelem

uralkodik bennünk. Tehát mind az `igen`t, mind a `nem`et Isten

útmutatására kell hagyni. Ezt követően három hónap alatt nyolcvanhét kilóról hetvenhárom kilóra fogytam: tizennégy kilót adtam le.

Csodálatos élmény volt, amikor sorra vittem öltönyeimet a

szabóhoz, hogy vegyen be belőlük. Újra meg újra szembesíthettem magam a csodával, amelyben énem egy része még mindig kételkedett.

             Kezdett feloldódni az a Dr. Jekyll/Mr. Hyde-féle élet,

amelyben két személyiségem egyike a munkahelyen egészen más

képet mutatott, mint a másik, a magánéletbeli. Nyilvánvalóvá vált, hogy az igazi békét akkor találhatom meg, ha egységes életet élek. Minden személyiségjegyemnek meg kell találni benne a helyet

               Ha nem látjuk be, milyen fontos, hogy következetesek legyünk mindenben, amit teszünk, mondunk vagy gondolunk, fejlődésünk nagyon lassú lesz. Ha még nem vált célunkká, hogy minden segélykiáltásra gyengédséggel válaszoljunk, akkor azt is hihetjük, hogy válasz nélkül maradhat, ha mi kiáltunk segítségért. Valahányszor segítséget nyújtunk, tévedhetetlenül megfigyelhetjük: minden szükségünkre megvan a segítség éppen abban a helyzetben, amelyről azt hittük, hogy gondjainkat okozza. Ha tökéletesen nyitottá és ártalmatlanná válunk,meglátjuk, hogy senki sincs, aki ne tudna segíteni rajtunk, és nincs pillanat, amikor ne részesülnénk Isten szeretetében ésútmutató jelenlétében.

                                         HARMADIK FEJEZET

            ÚGY TANÍTSD A SZERETETET,  HOGY ÉRTHETŐ LEGYEN

 

A tanítás öltsön olyan formát, hogy a tanuló képes legyen megérteni. A leckére, amely segít életszemléletünkön javítani, először talán fel sem figyelünk. Amíg nem vesszük észre,hasznát sem vehetjük. Biztos vagyok benne, hogy az idők folyamán emiatt érkezett hozzánk oly sokféle formában az igazság. Mindenkit megszólít valaki. Ha egy könyvre van

szükség, az a könyv megjelenik. Ha egy gondolatra vagy egy percnyi nyugalomra van szükségünk, megadatik. Minden ember, akivel találkozunk, életünk minden eseménye a javunkat szolgálja, jóllehet a maga idejében ezt nem mindig ismerjük fel.

     `A Csodák Könyve` pontosan az a tanulási segédeszköz volt, amelyre épp akkor rászorultam, bár, mint mondtam, először ezt nem ismertem fel. Mivel az attitudinális gyógyítás alapelveit ezekből a szövegekből származnak, erről a műről szeretnék beszélni, és összefoglalni a benne olvasható tanításokat. Rábeszélni nem akarlak, mert abban hiszek, hogy minden segédanyagot úgyis meg fogsz találni, amikor készenállsz rá. Csak arra szeretném felhívni a figyelmedet: amikorkészen álltam, hogy felhagyjak az ivással, amikor készen álltam, hogy megismerkedjem `A Csodák Könyvé`vel, Valami avilágmindenségben nem engedte, hogy elszalasszam ezeket a

lehetőségeket. Az én esetemben a szó szoros értelmében `megmondta `nekem, mi a teendőm. Életed eseményei `valóban`összeesküsznek az érdekedben. Bízhatsz benne, hogy megkapod asegítséget, amire szükséged van, akkor kapod meg, amikorszükséged van rá, és olyan formában, hogy megérteni is képeslegyél.

               A SZERETETNEK MINDEGY, MINEK NEVEZZÜK

Zsidó környezetben nevelkedtem; nem könnyen szoktam meg `ACsodák Könyve` keresztény szóhasználatát. Különösen az elsőkötettel, a `Szöveg`gel voltak nehézségeim. Elolvastam egybekezdést, és fél óra múlva még mindig ugyanazokkal a szavakkal küszködtem. Végül aztán rájöttem, hogy részben a saját ellenállásom a hibás. Nem arról volt szó, hogy nemtudtam, inkább `nem akartam `megérteni az ilyen szavakat:

           „Krisztus”, „Szentlélek”, „megváltás”. Mintha a szüleim a

vállam fölött átkukucskálva azt mondogatták volna: Nehogy! De kitartottam, és e fogalmak jelentése fokozatosan világossá

vált: felismertem, hogy `A Csodák Könyve` tanításai nemolyanok, mint a sarkítottan agitáló falragaszoké, amelyekhez egész életemben hozzászoktam.

     Amikor tanulmányozni kezdtem e könyveket, eleintebekötöttem őket, hogy a címlapjuk ne legyen olvasható. Nem akartam, hogy bárki azt higgye rólam: spirituális megszállott, vallási tébolyult lett belőlem. Természetesen amunkatársaimnak sem beszéltem róluk. Teljes meglepetésként érttehát, amikor kéretlenül, maguktól a saját spirituális

élményeikről kezdtek mesélni nekem. Ez is kitűnő példájaannak, hogy az emberek tudata kommunikál a többivel. Azthiszem, tudattalanul engedélyt adtam nekik, hogy ilyesmirőlbeszéljenek — mintha megérezték volna, hogy ez mostantólelfogadható a számomra. Korábban az lett volna a véleményem:

Isten-keresésüknek semmi köze sincs ahhoz, hogy a szellemi

egészséget szolgálják.

     Nagy változást figyeltem meg abban is, ahogy a hozzámforduló embereket szemlélem. Mind kevésbé fordult elő, hogyúgy tekintettem őket, mint problémákkal küszködő embereket, akiknek gondjaira a magam magas fokú képzettségével éstapasztalatával én adhatom meg a választ. Korábban mindent,amit mondhattam nekik, az ő fülüknek szántam, nem asajátomnak, amit pedig ők mondtak nekem, azt pusztán

kiindulópontnak tekintettem annak megállapításához, hogy nekik mire van szükségük, nem a közös problémánk jelzésének. Aztvettem észre, hogy ezeket az embereket mély bölcsesség letéteményeseinek tekintem, akik azért fordultak hozzám, hogysegítsenek nekem. Együtt sokkal gyorsabban és könnyebben tanulhatjuk meg közös leckénket, mint külön-külön, ez az oka,hogy szelíden egymás mellé kerültünk.

     Korábban, amikor válaszokat kerestem, általában Freudraés más szaktekintélyekre hagyatkoztam. Ma már, ha útmutatásra van szükségem, igyekszem a lehető legfigyelmesebben Isten belső hangjára hallgatni. Együtt imádkozom segítségért a hozzám fordulókkal, és azt figyeltem meg, hogy gyorsabban és könnyebben jutnak túl a problémákon, mint annak előtte. A kölcsönös elfogadás és szeretet légkörében enyhült az engem nyomasztó stressz is.

     Én a magam részéről `A Csodák Könyvé`t felbecsülhetetlen

értékű segédeszköznek találtam a saját spirituális utamon, azt

azonban mégsem hiszem, hogy kivétel nélkül mindenki számára

segítséget tudna nyújtani. Van, akinek ajánlom, másoknak nem.

Viszont, mint említettem, az attitudinális gyógyításban központi helyen áll, ezért igen tömören össze kell foglalnom, mit tartalmaz.

                                MI `A CSODÁK KÖNYVE`?

`A Csodák Könyve` bevezetője önmagáért beszél.Ez a könyv — csodatanfolyam. [2] Elvégzése kötelező  Csupán azt választhatod meg szabadon, hogy mikor végzed el. A szabad akarat nem jelenti azt, hogy te  határozhatod meg a tantervet. Csak annyit jelent, hogy szabadon eldöntheted, az adott alkalommal megtanulod-e, vagy sem. A Tanfolyamnak nem célja megtanítani a szeretet jelentését, mert az túl van mindenen, ami megtanítható. Célja viszont, hogy eltávolítsa az akadályokat a szeretet átélésének  útjából, hiszen a szeretet természetes örökséged. A szeretet ellentéte a félelem, de annak, ami mindent magába foglal, nem lehet ellentéte. Ezt a tanfolyamot tehát nagyon röviden így lehetne összefoglalni:

                   Semmi nem fenyegethető, ami valóságos.

                   Semmi nem létezik, ami nem valóságos.

                             Ebben rejlik Isten békéje.

`A Csodák Könyve` három kötetből áll, kiadója a Belső Béke

Alapítvány. A három rész: a 622 oldalas `Szöveg`, a 478

oldalas `Tanulói Munkafüzet` és a 88 oldalas Tanári Kézikönyv.

Önálló tanulásra szánták, szervezeti felépítésre vagY vezetésre nézve nem tartalmaz útmutatást, még utalást sem. A Belső Béke Alapítvány nem foglalkozik mással, mint `A Csodák Könyvé`vel kapcsolatos anyagok kiadásával.  A könyvek tanulmányozása révén megértettem, hogyCsupán két érzelem létezik: a szeretet, amely természetes örökségünk, valamint a félelem, amelyet az emberi elme talált fel, tehát csupán illúzió.

A nap minden pillanatában e kettő közül választunk; döntésünk meghatározza, milyen napunk van, milyennek látjuk a világot.  Ha félelmet tanítunk, az általunk elfogadhatónak ítélt valóság is teli lesz félelemmel. Ha viszont csak szeretetet árasztunk magunkból, a világunk is szeretettel lesz teli. Ez azt jelenti: nem kell a világnak megváltoznia ahhoz, hogy boldogok lehessünk, békében éljünk, és tekintettel legyünk másokra. `Egyetlen dolognak kell megváltoznia: az attitűdünknek.` Attitűdöt változtatni szabad,de nem kötelező.

          Egyre fokozódott bennem az izgalom, ahogy a Tanfolyamot

tanulmányozva rádöbbentem: csodálatos lehetőség állrendelkezésemre — megváltoztathatom a felfogásomat, oly módon,hogy megválogatom, milyen gondolatokat engedélyezek magamnak.Nem volt többé szükségem arra, hogy a körülmények áldozatánaktekintsem magam. Nem kellett többé másokat hibáztatnom saját boldogtalanságom, stresszeim miatt. És természetesen nem kellett elvárnom másoktól, hogy változtassanak saját felfogásukon. Csak annyit kellett tennem, hogy önmagam számára elfogadom a gyógyítást. Ezeket a gondolatokat talán semmi sem foglalja össze jobban, mint a következő idézet, amely egyúttal az attitudinális gyógyítás tökéletes összefoglalása is:

                             Felelős vagyok azért, amit látok.

     Magam választom az érzéseket, amelyeket  megtapasztalok,

                             én döntöm el, milyen célt érek  el.

   És mindent, ami látszólag megtörténik velem, én  magam kértem, és                               úgy kapom meg, ahogyan kértem.

A Tanfolyamot úgy lehet leírni, mint valamiféle spirituális pszichoterápiát. Azt sugallja, hogy valamennyien egymás terapeutái vagyunk: segítünk meghatározni egymásnak, mi valóságos, mi csupán illúzió. Megtanítja: mindannyian úgy találunk feloldozást, hogy önmagunkat és a többieket

bűntelennek látjuk, és felhagyunk a félelemmel. Ez segít helyretenni egy alapvető félreértést: azt a tévhitet, hogy a harag érzése által hozzájutunk valamihez, amire valóban szükségünk van, és ha haragunkat igazoljuk valami módon, azzal önmagunkat védelmezzük.

 A Tanfolyam úgy tekinti a valóságot, mint ami kizárólag Isten gondolataiból áll, ezek jellemzője a szeretet, az állandóság és az, hogy mindent magukba foglalnak. Azt tanítja, hogy a való világ, amely az igazságot tükrözi, csak a szeretet spirituális látásmódjával szemlélhető, nem a fizikaiérzékszervekkel. A bűnt úgy határozza meg, mint a szeretet

hiányát. A gonoszságot, a vétket, a bűnt egyaránt felfogásbeli hibának minősíti. Az illúziók világában, ahol csupán a testi szemünkkel látunk, mindennek van ellentéte, van ára, és semmi sem bizonyos, semmi sem állandó, semmi sincs nyugalomban. A valóságos világban otthon vagyunk, mert ismerjük Isten szeretetét.

                  A Tanfolyam hangsúlyozza a béke elfogadását.

Azt tanítja olvasóinak: foglalkozzanak inkább Isten megtapasztalásával, ne teológiai ismeretek felhalmozásával igyekezzenek megközelíteni. Leszögezi: `univerzális teológia lehetetlenség, viszont az univerzális élmény nemhogy nem lehetetlen: egyenesen szükségszerű.` Keresztény szóhasználattal él ugyan,de kijelenti, hogy az igazság mindent magába foglal. Világosanleszögezi, hogy `A Csodák Könyve` csupán egy az ezernyi„tanfolyam” közül, amelyek mindegyike felhasználható az emberátformálására, megváltására, és hogy minden egyes ember meg fogja találni a maga útját a maga idejében.

 A megváltás fogalma a kereszténység egyes irányzataiban annyira félelmetes, hogy idéznem kell a Tanfolyam idevágó válaszát a harmadik kötetből, ahol erre a kérdésre adfeleletet:

                              „Hogyan lesz vége a világnak?”

     A világ örömben ér majd véget, mert a szomorúságnak  helye. Ha az öröm elkövetkezik, a világnak nincsen célja többé. A világ békében ér majd véget, mert a  háborúnak helye. Ha a béke beköszönt, mi célja

     maradna a világnak? A világ nevetésben ér majd véget, mert ma a könnyeknek helye. Ahol nevetés van,ki ejthet könnyet ott? És csak a teljes megbocsátá hozhatja el mindezt az áldást a Földre. Áldásban ér

 majd véget, mert vége nem olyan leszen, mint a kezdete volt Ebből a bekezdésből is világos: a Tanfolyam mind rövid, minT hosszú távon a megbocsátást ajánlja az emberi szenvedés és a világ bajainak megoldására. A szó szoros értelmében `látjuk`saját ítéleteinket. Ítélünk, tehát érzékelünk. És minden érzékelés, kivéve azt, amely a szeretetet tükrözi vissza,tudatunkkal azt közli, hogy a világ törvényei és feltételei könyörtelenek, érzéketlenek.

             A Tanfolyam olyan tanítási eszköz, amely segít előbb

különbséget tenni, azután választani két gondolati rendszer között: az egyik a tudás, a másik az érzékelés rendszere. A tudás egyszerűen az, ami igaz. Ez minden, ami létezik. Amit a tudat érzékel, az megbízhatatlan is lehet. Még mindig olyanok vagyunk, amilyenné a Szeretet teremtett bennünket, de amilyennek látjuk önmagunkat, az nagyon nem hasonlít a

Szeretet művéhez. A másik, az érzékelés gondolati rendszere az, amelybe mélyre merítettük tudatunkat, azt hivén, hogy valóságos, és

ezt a látszólagos valóságot halálunk pillanatáig védelmezzük.

Holott valójában nem más, mint egy olyan hitvilág, amely szerint a valóságnak a test a középpontja és egyszersmind ahatára is. A testet otthonunknak vélve azt képzeljük, hogy a születés a kezdet, a halál pedig végső összefoglalása mindennek, amit valaha gondoltunk vagy tettünk. E hitrendszer szerint a halál utáni életre nincs valódi remény, mert az  életet azonosnak tekinti a testtel.

     Ezt az érzékelési rendszert természetesen nagyban befolyásolja az, amit látunk és hallunk, ennélfogva a rendszer nem stabil és nem is pontos. Hiszen mi magunk döntjük el, mit hallunk és mit látunk meg. Amit a testünkön keresztül érzékelünk, valóságosnak tűnik, mert azt tükrözi vissza, amit látni-hallani `akarunk`. A Tanfolyam leszögezi: az érzékelést kivetítés hozza létre. Amit külvilágnak tekintünk, az csupán belső gondolataink és vágyaink leképezése. Önmagunkat azután

leválasztjuk ezekről a képekről, és tagadjuk, hogy eredetileg a tudatunkban keletkeztek. A külvilágot, a többi embert úgy tekintjük, mint ami tőlünk tökéletesen elkülönülve létezik, és eltitkoljuk azt a tényt, hogy minden, amit érzékelünk, önmagunk más formában való visszatükröződése.

 Ha saját viselkedésünket vizsgálva önkritikus szemléletet alkalmazunk, ha szeretetlenül kezeljük önmagunkat, akkor haragos, szeretetszegény, elkeseredett világot teremtünk önmagunknak. Ehhez járul aztán, hogy nem jövünk rá: nincs más ellenségünk, mint a saját támadó gondolataink, a szeretet nélküli attitűd, amihez ragaszkodunk. Ha megtanuljuk felismerni ezeket a tévedéseket, begyakoroltathatjuk

tudatunkkal, hogy lásson túl ezeken, és meglássa azt a világot, amely Isten alkotását tükrözi. Ha megszabadulunk torz önképünktől, felismerhetjük, hogy a szeretet az egyetlen valóság, amely mindig is jelen volt: az egyetlen Én, amelyet Isten teremtett.

     A kalauzt, aki kivezethet a kétféle világ dilemmájából, sokféle, látszólag különböző névvel illették: Jézus, Vezető,Tanító, Isten Szava, intuíció, felsőbbrendű Én, belső én - számtalan más szót és fogalmat is alkalmaztak rá. Ez a belső hang állandóan jelen van, hogy segítségünkre legyen, ha kérjük, ha úgy döntünk, hogy hallgatunk a szavára. Amegbocsátás által kijavítja azt az érzékelési hibát, amely

elhiteti velünk, hogy különállók vagyunk. A megbocsátás pillanatában eltűnik a különállás illúzióvilága, és feltárulaz igazi világ, amelyben egység van és szeretet. Az élet és a test ilyenkor nem tűnik azonosnak: az élet a maga örökkévaló mivoltában mutatkozik meg.

     A Tanfolyam szelíden arra biztat bennünket, hogy ne egyedül hozzuk meg döntéseinket, hanem minden dologban hallgassuk meg a béke hangját önmagunkban. Meghallani a szeretet útmutatását - olyan képesség ez, amely a legtöbbemberben nem fejlődött ki. Pedig megvan valamennyiünkben. Csak annyi kell, hogy elkezdjünk figyelni rá. Minden olyan alkalom, amikor a békés megoldás mellett döntünk, teljesebbé teszi életünkben a béke élményét. A szeretet hangjának meghallása

lényeges a fejlődésünk szempontjából, mert minden cselekedetünkben vagy a félelem, vagy a szeretet útmutatására hallgatunk. Harmadik út nincs.

     Mielőtt `A Csodák Könyvé`t` `tanulmányozni kezdtem volna,

szinte mindig a konfliktusra szavaztam: a félelem tanácsait hallgattam meg, nem követtem a mélyen bennem lévő vágyat a béke iránt. Tudatomat úgy használtam, mintha egyedüli célja a

hibakeresés volna. A Munkafüzet leckéinek gyakorlati alkalmazása számomra komoly haszonnal járt: segített áttanítani a tudatomat; kiélesítette belső hallásomat, és meggyógyította a többi emberrel kapcsolatos attitűdjeimet.

Mondok egy példát: korábban sohasem gondoltam végig komolyan

ezt a gondolatot: Nem vagyok áldozata a világnak, amely körülvesz. Ez egyike a Munkafüzet 365 leckéjének. Egész addigi életemben ezt a refrént ismételgettem: Áldozata vagyok a világnak, amely körülvesz.

     Íme néhány további lecke, amelyek nekem különösen sokat

     segítettek:  Dönthetek úgy, hogy a bántó gondolatokat 

                                        megváltoztatom.

                      Sohasem az nyugtalanít, amiről gondolom.

     A félelem semmilyen formája nem indokolt.  Csak a bűntudat ejthet rajtam sebeket.  A megbocsátás a boldogság kulcsa.

Ezek a többi leckével együtt rendszerezett lehetőséget nyújtottak, hogy ledobjam a múlt fájdalommal és bűntudattal súlyosbított ballasztjait. Változni kezdett a világszemléletem, másképp kezdtem használni az eszemet. Életemben először valóban megértettem az igazságot, amely

            szerint a boldogság kulcsa: felhagyni az ítélkezéssel.

 Néha még mindig felbukkan bennem az ellenállás ez iránt a szemlélet iránt, de egyre ritkábban. És mégis, mindannak ellenére, amit ebben a fejezetben elmondtam, nem győzök csodálkozni, milyen gyakran ragaszkodom ahhoz, hogy igazam legyen, ahelyett, hogy a boldogságot választanám. De ezzel együtt hálás vagyok, hogy minden egyes pillanat új lehetőséget kínál arra, hogy a konfliktus helyett a békét válasszam, sezáltal több figyelmet tudjak fordítani másokra.

           Márpedig az attitudinális gyógyítás épp erről szól.

Arról, hogy a szeretet gondolatain kívül minden más gondolatot

eresszünk ki a tudatunkból. Hozzuk helyre azt a tévedést, hogy

különálló egyedek vagyunk, és a többiek támadólag lépnek föl

velünk szemben. Hagyjunk fel azzal, hogy kapcsolatainkat elemezzük, értelmezzük, értékeljük. Az attitudinális gyógyítás egyszerűen abból áll, hogy meglátjuk a többi emberből kisugárzó szeretetet, vagy észrevesszük, hogy félnek, és a szeretetünkért könyörögnek. Engedjük el a félelmet és a bűntudatot, lássunk mindenkit ártatlannak, beleértve

önmagunkat is. Az attitudinális gyógyítás akkor történik meg, ha meghozzuk azt a döntést, hogy csak szeretetet tanítunk.

                                       NEGYEDIK FEJEZET

                     AZ ATTITUDINÁLIS GYÓGYÍTÁS ALAPELVEI

 

Nem sokkal azután, hogy `A Csodák Könyvé`vel foglalkozni kezdtem, úgy éreztem, hogy létesítenem kell egy központot,

ahová gyógyíthatatlan betegségben szenvedő gyermekek jöhetnek

el, hogy szabad és elfogadó légkörben segítsék egymást. Orvos

vagyok: iskoláim arra tanítottak, hogy ellenőrzött,kiszámítható javulás csak vertikális síkon képzelhető el. A páciens nem képes segíteni önmagán, hiszen a gyakorlata csekély, tudása korlátozott. Ha megpróbálna a többi betegen segíteni, vagy hozzájuk fordulna segítségért, az éppolyan veszélyes lenne, mint ha a vak vezetné a világtalant.

     `A Csodák Könyve` most új szemléletmódot tárt elém, és

ennek hatására kezdtem átlátni a tévedéseken, amelyekről a föntebbiekben beszéltem. Ez az új látásmód újfajta tényeket

tárt elém. Például: működik bennünk egy belső orvos, a szeretet hangja. Ezt akkor lehet meghallani, ha felismerjük,hogy nemcsak bennünk szól, hanem mindenki másban is, kezdve alegkisebb gyerektől a legműveletlenebb, bárdolatlanabb felnőttig. Akkor halljuk meg a szavát, ha másokban figyelünkrá. Mivel a szeretet hangjáról van szó, a szeretetbenismerhetjük meg, és életünk minden apró mozzanatában rábízhatjuk magunkat.

 Orvos lévén abban hittem, hogy szép tulajdonság a gyengédség és az empátia; jó, ha megvan valakiben, de az orvosi gyakorlatnak és a szeretet gyakorlatának nem feltétlenül szükséges kéz a kézben haladnia. Azóta beláttam, hogy a gyógyítás és a szeretet elválaszthatatlan egymástól,ezért elhatároztam: a központunk olyan hely lesz, ahol minden gyógyító, segítő erőfeszítést, kísérletet, mozdulatot tökéletes gyengédséggel, szeretettel hajtunk végre másokon is,önmagunkon is.

 Nem szervezetet képzeltem magam elé, hanem a kölcsönösbizalom légkörét. Az orvosok, a terapeuták, az önkéntesek és a kisegítők azért vannak együtt a gyerekekkel, hogy az egyenlőség jegyében kölcsönösen tanuljanak egymástól, senki ne „tanítson” senkit a felsőbbség pozíciójából. Központunkban ezt a felfogást az öltözködésben is megvalósítottuk. Minden csoportban, minden tevékenységhez mindenkinek l

Oldal: G.Janpolsky SZERETETRE TANÍTS II.
GYÓGYULÁS SZELÍD GYÓGYMÓDOKKAL,LELKI TANÍTÁSOKKAL - © 2008 - 2024 - szelidgyogymodok.hupont.hu

A HuPont.hu-nál a honlap készítés egyszerű. Azzal, hogy regisztrál elkezdődik a készítés!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat