Rüdiger Dahlke:

 MANDALA VILÁGA

részlet

A mandala kört jelent.

Minden körnek van középpontja - és ennek elérése a cél.

Egy kör igazi közepe egy pont.

Egy pontnak azonban se kiterjedése, se fizikai helye nincs. Így a pont mind az érzékelésünk, mind a képzelőerőnk számára megfoghatatlan. Nem a mi világunkból való, mert a mi világunkban mindennek van kiterjedése és dimenziója, mert a világ: forma. A pont viszont egy másik létezési rendbe tartozik, a világon túl létezik, a szó szoros értelmében metafizikai. Egységet, egészséget, tökéletességet szimbolizál, így minden kultúrában és korban Isten szimbóluma.

A pontban benne van minden, de csak mint lehetőség, mint megvalósulatlan állapot. Kör és gömb születik belőle, ezek a pont megjelenési formái. Ami a pontban még metafizikai lehetőség, az a körben és gömbben formára lel

A világ törvénye a mozgás,

a Közép törvénye a nyugalom. A világban az élet mozgás, aktivitás, tánc. Életünk állandó tánc a Közép körül, állandó körözés a láthatatlan

Egy körül, akinek mi - mint kör létünket köszönjük. A Középpontból élünk akkor is, ha nem tudjuk érzékelni, csupán vágyunk rá. Ahogy a kör nem feledheti eredetét, úgy mi is vágyunk a paradicsom után  Akármit teszünk, azért tesszük, mert a közepet keressük, a mi közepünket, a Közepet: a megnyugvás pontját

A formákat és szimbólumokat, amelyekkel ezen az úton találkozunk, egyre könnyebb lesz - mint sajátunkat - újra felfedezni, hiszen ezek a struktúrák univerzálisak Senkiéi és mindenkiéi - a teremtés alapkövei, mindennek a részei, és ugyanakkor maga az egész. Az Univerzum maga is egy mandala a különböző dimenziók számtalan mandalájáMinden mandala egyben egy univerzum is 

Mint már láthattuk, Földünk is egy mandala. Csökkentjük a mértéket, világtengerekre lelünk, és azok építőkövei, a vízcseppek szintén mandalák. A szilárd szerkezetek, a szárazföld és a hegységek ásványokból vannak teremtve, s a kristályok ezek építőkövei.

                            A kristályok pedig mandalákat képeznek.

Az emberi test sejtekből áll, az pedig atomokból van felépítve. Testünk tehát végeredményben számtalan mandalából tevődik össze. De azt, mint egészet is, mandalaként foghatjuk fel. Kitárt karokkal és lábakkal az ember egy ötágú csillagot képez, és minden csillag egy mandala. Minden embernek, mint csillagmandalának, van egy jól kivehető közepe, és mindannyian szüntelenül keressük azt. Valamikor meg fogjuk találni.

A középpont - akár érezzük tudatosan, akár nem - felismeri azt a mandalastruktúrát kívül, ami lényével azonos.

Középpontunk tudatos élménye leírhatatlan boldogság: ez minden meditáció célja. Végső soron minden meditáció egy saját középpont körüli keringés - és így egy mandala, s minden mandala egy saját középre való emlékezés - és így meditáció

Nehéz a mandala történetéhez bármit is hozzátenni mert a történet időt feltételez, a mandala viszont - ahogy az alakja ezt nekünk majd megtanítja - lényegében időn és téren kívüli. A mandala története mint minden rendes történet a keletkezéssel kellene hogy kezdődjön. De már itt kérdésessé válik. A mandala nem sorolható be az időbe, alig lehet az időben tanulmányozni, folyton arra hajlik, hogy bevonjon minket a közepébe, és ott, a középpontban bizony megszűnik a tér és az idő.

Be kell vallanunk: a mandala idősebb mint mi magunk. Igen olyan idős, mint a teremtés. Nem azt mesélik tudósaink, hogy az egész egy ősrobbanással kezdődött?

                       És egy robbanás képe nem egy mandala?

A tudósaink valóban utána tudnak mérni, hogy univerzumunk az ősrobbanás óta szakadatlanul csak terjeszkedik. Még meghökkentőbb, hogy ezzel a hindu hagyományok már évezredek óta tisztában vannak A teremtést Brahma légzésritmusaként írják le. Aki be- és kilélegzi, állandó váltakozásban keletkezteti és elmulasztja azt.

Ha e tudósítás ciklikus jellegét nézzük, megállapíthatjuk, hogy a Védák még messzebbre tekintenek, mint a mi modern tudományunk, mert a teremtésben minden ciklusokban fejlődik.

Ha más teremtésmítoszokat veszünk szemügyre, mindig ugyanarról van szó, csak azt más szavakkal fogalmazzák meg, ezen nem kell csodálkoznunk, hiszen a sok nyelv ellenére csak egy igazság van.

A János evangéliumában ez áll: "Kezdetben vala az ige." Az indiai vallásban ez a Hang volt. A szó mögött is egy hang van és amögött egy mandala, mert ott is egy centrumból terjednek szét - gömb formában - a hanghullámok, és így ugyanaz a kép keletkezik, mint a vízbe dobott kő esetében - csak ami ott idő, az itt tér.

Más mítoszokban minden a fénnyel kezdődik. Nos, minden szikra, minden fény egy mandala hiszen azok rezgései is egy középpontból terjednek szét minden irányba.

Differenciált teremtéstörténetet ábrázol sok gótikus rozettaablak is - szimbolikus képek segítségével.

A gótika építőmesterei tudatosan használták a mandalát, mert aligha van alkalmasabb egy szimbólumnál a teremtés szakaszos jellegének és a transzcendencia (a középpont) meg a polaritás (a rózsa széle) kapcsolatának kifejezésére. Jó példa erre a lausanne-i székesegyház rózsája. A következő rajz visszaadja a kő-, és részben még az ólomkeretstruktúrát is.

                                   

Ha a mandalaszimbólum egyetemlegességére emlékezünk és felidézzük, hogy csak egy igazság és így csak egy forrás van, amelyből minden vallás merít akkor csodálkozunk a ma általános kirekesztésen, kizáráson és kölcsönös leértékelésen a vallások között.

Bár a mai keresztény egyház az alkímiát indulatosan elutasítja, a régi templomok feltűnően tele vannak alkímiai szimbólumokkal.

Ha az asztrológia "ördögi babona", akkor miért van annyi asztrológiai szimbólum a székesegyházakban?

Igen, majd minden második gótikus ablakrózsa a tizenkettes kulcsra van felépítve, és ábrázolja a tizenkét állatövet.

Valóban "véletlen", hogy a négy evangélista szimbóluma mindenütt pontosan egybeesik az állatöv fix keresztjével:

oroszlán, Angyal (vízöntő), sas (mint a megváltott skorpió), bika; és véletlen, hogy ezek éppen az ókor négy elemét (Tűz-Víz-Levegő-Föld) jelképezik?

Aligha!

Kézenfekvő a gyanú, hogy a régi templomok építői és tervezői, különösen a katedrálisokéi többet tudtak, mint mai használóik. Megkíséreljük a csatlakozást ehhez az ősi tudáshoz, és igyekszünk a sokféleségben fellelni az egységet. Az univerzum szó erre utal, és az universität (egyetem - a fordító) eredetileg az a hely volt, ahol a törvényeket foganatosítani kellett volna. Ma a bal agyfélteke meg elégszik a "versität"-tel, a különbözőséggel. A rózsaablakok világán vezető utunkon különböző kultúrákat, korokat és rendszereket fogunk érinteni, azzal az egyetlen céllal, hogy felkutassuk az egységet a sokféleségben, hogy a két fogalom közti látszólagos ellentétet feloldjuk, és közben rátaláljunk a visszavezető útra. Lao-ce azt mondja: "A képességet, mely felismeri az ősi tudás forrását, vörös fonálnak nevezzük, s ez az út mentén vezet."

A négyszög (mint a véges anyag szimbóluma)

és a kör (mint a végtelen egység szimbóluma)

kapcsolata megfelel a keleti yantrák felépítésének. Ugyanez fellelhető az iszlámban és a katedrálisok portáljain, mindenekelőtt a rózsákban is. Tekintsük meg a Clermond-Ferrand déli rózsáját, ahogyan az a végtelent a végesen belül kifejezi, és ehhez olyan tiszta ornamentikát használ, amely akár az iszlám művészetből is származhatna

         Amikor Krisztus a rózsa centrumában trónolva így fogalmaz:

                 "Senki sem jut el az Atyához, hacsak nem általam"

 ez számunkra azt jelenti, hogy egy út vezet csak az égbe Istenhez, és ez az út egyetlen, idő és tér nélküli egység közepén keresztül visz vissza abba a paradicsomba, ahol Ádám és Éva még nem ismerték fel, hogy különböznek, mert az egységben nincs (férfi és nő = poláris) megkülönböztetés.

A fenti krisztusi mondathoz még egy további hasonló szellemű kiegészítés járul:

      "Bizony mondom Néktek: a mennyei birodalom bennetek van!"

Innen nézve térképpé lesz számunkra a rózsaablak, mint egyébként minden más mandala, nemcsak az egész univerzumé, hanem belső lelki tájunké is.

Így már nem csodálkozunk többé, hogy ugyanaz a térkép mindenütt feltűnik mint jel és szimbólum, és mindenütt, minden egyes ember belső lénye felismeri: ez a szimbólum itt volt és itt is marad örökre, hisz minden szinten létezik.

Nem is lehet - ahogy a rövid történelmi áttekintés bizonyítja - eltörölni a föld színéről. Minduntalan felszáll a lélek mélyéről, és ha vissza akarjuk szorítani, akkor is újjá fog születni, ahogy a népek népek meséi és mondái. Nincs menekvés a mandalák területéről. A kör mindig újból bezáródik, akármennyire is védekezünk ellene.

Akármit követünk is el a mandala ellen, mindig fel fog bukkanni, mindig fel fogjuk ismerni egy vadászbombázó kormányművén vagy a betlehemi csillagban, egy forradalmár sapkáján vagy a Notre-Dame rózsájában.

A rózsaablakot a világ horoszkópjának tekinthetjük A világ születését és annak további fejlődését ábrázolja, mint egy horoszkóp.

 A legtöbb rózsa uralkodó színe a piros és a kék, általuk lehet a meleg és a hideg polaritását ábrázolni.

E kettő közepén, mint a színmandalán is láthatjuk, van a lila, mely a szakrális színvilágban (lásd a miseruhákat!) "szent" jelentőséggel bír, hisz az embereket a spiritualitásra, a középre vezető útra ösztönzi.

A kék nemcsak a hideg színe, hanem egyúttal a befogadónak, a felvevőnek, vagyis a női princípiumnak a színe.

Így ez a színe Szűz Mária köpenyének is, aki maga a nőiség, akinek a neve összefügg a kék tengerrel, a "mare"-val.

A tenger az elnyelést és az elsüllyedést szimbolizálja, így a kék szín mélységet, elsüllyedést és passzivitást fejez ki, ahogy azt az alkohol élvezete után emlegetett "kék hétfő" és "kéknek lenni" példákból láthatjuk. (Ezek tipikus német kifejezések. A fordító.)

A kék

tehát a női, a szaporító, sokszorosító princípium színe. De a Teremtő egy aspektusához is hozzájárul. Visnu, mint "a kék Isten" ismert az indiaiaknál. Agnit, "az igazságkeresés istenét" is gyakran ábrázolják kéknek. Ezzel a kék az igazság, a hűség és a halhatatlanság színévé is válik

És ahogy belemerülünk a hűvös kékbe, úgy emel ki minket

                                                    a piros.

Ez a forró és a láng színe, meg a Szentlélek színe is, mely pünkösdkor lángnyelvekben ereszkedett le az apostolokra.

A bátorság színe, meg a lelkesedés tüzéé, és ugyanolyan élénkítően hat a külvilágra, mint a lila a belsőre

 Emellett a piros a szeretet színe világunkban, ezért beszélünk forró, sőt lángoló szerelemről.

A cigányok veszélyesnek találták lakókocsijukban a túl sok pirosat, ügyeltek arra, hogy mindig elég lila vegye őket körül, mert a lila a közép kifejezése.

Fontos, de érthető módon ritka szín a rózsaablakokban az arany, mert az csak az "arany közép"-nek, főleg a Logosznak és a napfénynek jár ki, amely a megnyilvánult fényszimbólum ábrázolására szolgál.

A hétköznapi világban is csak a legfontosabb és legcentrálisabb dolgok számára van fenntartva az arany. Már az alapul szolgáló fém magas anyagi értéke is kezeskedik erről. Tehát a királyok és a császárok színe és féme ez a mi nyugati világunkban, de a világ többi részébe is. Csak a maják, aztékok és inkák mesés aranykincsére kell gondolnunk, akik számára ez a szín, mint legfelsőbb istenségük lakóhelyének, a Napnak a színe, szent volt.

Nagyon közel áll hozzá 

                                                  a sárga,

amely tiszta formájában a fény színének számít. De amint átmegy fakóba vagy "kénesbe", az irigység, a féltékenység és az árulás színe lesz. Júdás Iskariótot gyakran ábrázolják ebben a színben. Ilyen a színe a kénnek, annak az alapanyagnak, amellyel az ördög a poklot fűti.

                                                  A fehér

a töretlen fény színe, az aranyhoz hasonlóan csak a legelőkelőbbeket illeti meg.

Ez a papi ruhák színe, Aaron, az egyiptomi pap, a Biblia első papja ugyanúgy ezt viselte, mint az indiai guruk, és a pápa öltözete is fehér. Ezenkívül a feltámadásnak és a halálnak a színe is, mert aki fel akar támadni, annak előbb meg kell halnia.

Így aztán a szellemi újjászületés színe is. Ne csodálkozzunk azon, ha más országokban és kultúrákban, mint pl. Indiában, Japánban a temetés színe fehér.

        Ha újfent visszatérünk a fehér szimbolikájához, akkor a fekte          

                           jelentősége hamar világossá válik

         Ahogy a fehér a mindent felölelő tökéletességet ábrázolja, úgy

                                                a fekete:

az abszolút redukálás, minden fény és ezzel minden szín hiánya.

Az asztrológiai szimbolikában a Szaturnusznak, a küszöb őrének a színe ez, nálunk pedig a gyász és a halál színe.

Mindenkinek el kell haladnia a "küszöb őre" előtt, a legvégsőkre való redukálás szakaszán, mindenkinek át kell mennie a sötét póluson, az árnyékon vagy az alvilágon a fényhez vezető útja során.

Ezt szimbolizálják a rózsák azzal, hogy valósággal arra kényszerítik a tekintetünket, hogy kövesse ezen út archetipikus menetirányát. A környező kőszerkezetek sötétjéből érkezve a szem végigvándorol a rózsa színpompás perifériáján, és az úton egyre több fényt nyer, míg végül a tökéletes, mindent tartalmazó középben végzi.

Érdekes gyakorlat az is, hogy megtaláljuk, mit akarnak mondani a színkombinációk, hogy rájöjjünk, melyek fordulnak elő gyakran és melyek ritkán.

Már többször észleltük, hogy a piros és kék túlsúlyban vannak a katedrálisablakokon

 Ezzel a két színnel gyakran találkozunk a tarotkártyák képein, és ott is ugyanazt fejezik ki: az ellentétek poláris világának egy aspektusát.

Van egy színkombináció, amelyet még sohasem láttam egyetlenegy rózsaablakban sem: a vörös és a fekete.

Az is a polaritást ábrázolja, de - már biztos, hogy Ön is észrevette - annak egy olyan aspektusát, amely nem illik templomaink képébe.

 Következésképp az anarchisták e színeket választották maguknak, és az észak-amerikai navajó indiánok is ezekkel ábrázolták "a pusztítás Istenét".

Érdemes talán a nemzeti zászlókat is szemügyre venni egyszer ebből a nézőpontból.

A németeknél a polaritái negatív aspektusának színei, a fekete és a vörös megelőzik a tökéletességet szimbolizáló arany színét.

A régi német zászló a polaritás színeit még a középen lévő egység köré rendezte: fekete - fehér - vörös.

Ha van kedve, játsszon el egyszer a színekkel és a zászlókkal meg a jelentésükkel.

Talán nem véletlen, hogy egy olyan ország, mint Svájc, amely Európában talán egyedül tekinthet vissza békés történelemre, szinte egyedül bír zászlajában egy tökéletes mandalával.

Ilyen játékoknál ajánlatos vigyázni, hogy ne keverjünk bele értékeléseket, sokat tanulhatunk e téren a "kevésbé civilizált" kultúráktól.

Az indiaiak Sivának, a "három Isten"egyikének, a pusztítónak, a feloszlatónak is építenek templomokat, és tisztelik őt, hiszen a poláris világban ő az úr.

A navajók is imádkoznak az ő "Idegen-Isteneket-megsemmisítő" "pusztító Istenükhöz", akihez a háborúk és a természeti katasztrófák tartoznak

 Benne látják a figyelmeztetőt is, aki a katasztrófákat - mint jeleket - küldi nekik, hogy visszavezesse őket a helyes ösvényre.

A kabalisták szerint az ördög

egy bukott angyal

(erre bennünket az összes angyalnévben fellelhető utolsó szótag, az "el" emlékeztet), aki egy elég magas angyalhierarchiából zuhant le, miután a legfelsőbb elv ellen fellázadt.

Zuhanásakor magával rántotta a világot, és annak most az a feladata, hogy újra felemelkedjen a fényhez.

Ezzel szemben mi megkíséreljük az ördögöt, aki egyszer valamikor Lucifer, azaz egy "fényhordozó" volt, letaszítani a pokolba.

                       Csak az a probléma, hogy ez a pokol köztünk van!

Krisztus egész világosan elmondja, hogy birodalma nem erről a világról való, hogy e világnak az ördög az ura.

A tékozló fiú példázata is ebbe az irányba terelhet minket, és világosságot gyújthat Luciferrel, a fény hordozójával kapcsolatban.

                   Kérdés: Milyen lenne a világ az ördög nélkül?

                                        Válasz: Nem lenne.

Nos, a színek világán keresztül az ördöghöz vezetett az utunk és ez megállja a helyét, mert a színek, a fehér és az aranysárga mögött álló idea kivételével, az ő világába tartoznak. Hisz minden, amit szemeinkkel a legszebb rózsából láthatunk, a poláris világ része, és ebben az értelemben ördögi...

 

Nos, nézzük meg még egyszer a rózsa szimbólumot, amely a katedrális ablakainak a nevét adta.

A rózsának a nyugati hagyományban a virágok között különleges, talán a kelet lótuszához hasonlítható jelentősége van.

Az ezerlevelű lótusznak, ami a megvilágosultak fején nyílik, a glória felel meg a keresztény szentképeken.

Mit mond nekünk a rózsa szimbóluma?

Ha az akkori idő vallásos művészetében szemléljük, akkor feltűnik Szűz Máriához fűződő kapcsolata, akit gyakran ábrázolnak rózsákkal, illetve rózsalugasban, és akinek a rózsafüzért, ezt az állandó ismétlésekből álló, ritualizált imát szentelik.

Ez a rózsafüzér újra a Kelettel köt össze minket, mert valószínűleg azonos az indiai málával, ami Indiából jutott az arabokhoz, aztán a keresztes lovagok magukkal hozták, és nálunk rózsafüzér lett belőle.

A "rózsafüzérima" monotóniájában hasonlít a keleti egyház szívimádságához, sőt még a tibeti imamalmok gondolataihoz is, de még a zen koánjával is mutat némi hasonlóságot.

Mindezek a formák azt célozzák, hogy az intellektust annak kifárasztásával kikapcsolják, hogy így megtapasztalhassák Istent.

Így köti össze Szűz Mária rózsafüzére a kultúrákat. Mária nemcsak a keresztények számára, hanem az iszlámista szufik számára is a megnyíló, odaadó szeretet szimbóluma, amely szimbólum viszont mindig is a rózsa volt, előbb Ízisz virága, aztán Aphroditéé és Vénuszé, végül Máriáé.

Így hát a rózsaablakok a szeretet ablakai, és a szeretet gyakran áll Mária személyében a középpontban és válik az Egy szimbólumává. Érdemes e helyen megemlíteni, hogy Dante "Isteni színjáték"-ában a paradicsom rózsa formájú.

A paradicsom viszont az egység, az Istentől való elnemszakadás helye. A rózsa a zsidó Kabalában is visszatérő motívum. 

Nemcsak a szeretet jele, a bebocsátás szimbóluma is a rózsa, mert a szeretet semmi mást nem jelent, mint áldozatot és bebocsátást.

És így lett a szenvedés szimbóluma is. A 13. évszázad misztikájában a szeretet az Istennel való egyesülés szimbóluma volt. (vö. a mineköltészetet ebből a korból és a szufik, például Rumiet szerelmi költeményeit. (A szerző a német Liebe szót mindkét értelmében - szeretet/szerelem - használja. A fordító.)

Az alkimistáknál a rózsa a "tudók virága" volt, és egy "rosarium philosophorum"-ről, egy filozófiai rózsakertről beszéltek. A párizsi északi rózsát, mint már mondtuk, "alkimista rózsának" hívják.

Ha hagyjuk a rózsaablakot egészében ránk hatni, úgy találunk még egy analógiát a rózsafüzérhez, nevezetesen a formák és ornamensek monotóniáját, amely az értelem számára fárasztó, és így pontosan alkalmas arra, hogy szempillantásokra kiszabadítsa a szellemet a tér és idő keretei közül.

Nem utolsósorban megjegyzendő, hogy a legnagyobbak és legszebbek a Szűz Máriának szentelt ún. Notre Dame templomok. Charpentiers

A chartres-i katedrális titka c. könyvében azt írja, hogy az Isle de France Notre Dame templomai olyan helyeken állnak, amelyek nagy magasságból szemlélve a Szűzanya csillagképéhez hasonlítanak, s ez a gótika egy további rejtélye.

Lehetséges, hogy a gótika virágkorában kísérlet történt Kelet és Nyugat között a politikai nyitásra és kibékülésre Mária szimbóluma alatt.

Az a templomos lovagrend, amelynek a rózsafüzért köszönhetjük és amely Mária jele alatt állt akkortájt, a pápaság és királyság mellett a leggazdagabb és legbefolyásosabb szervezet lett.

Noha a feladatuk az volt, hogy az iszlámot leküzdjék, a templomosok szemmel láthatóan megnyíltak a keleti bölcseleti tanok előtt, és egyezkedni kezdtek a "keleti bölcsekkel". A rend egy belső magva vagy ezáltal, vagy már korábban ezoterikus kereszténységgé fejlődött.

Sok minden szól egy ilyen feltételezés mellett, többek között a rend végül is tisztázatlan feloszlatása körüli rejtélyes események, egészen a pápaság azon kísérletéig, hogy maradéktalanul eltüntesse a nyomait. Lehetséges, hogy a katarokkal, azokkal a manicheus orientációjú eretnekekkel is kapcsolatuk volt, akiket ideáljukért, a tiszta szellemi szeretetért ezrével égetett el az inkvizíció.

A templomosok nyíltan megtagadták a katarok elleni keresztes hadjáratban való részvételt

. Egyébként a rózsakereszt - amelynek mindig volt ezoterikus vonatkozása - egy manicheus szimbólum, amely a poláris világ és a földöntúli szeretet jeleit egy mandalában egyesíti (4 + 1).

                                        

A geometrikus minták külső világából a titokzatos lelki mintájú belső világba tett utazások során semmi sem szól az ellen, hogy Ön is létrehozza beavatása kertjét és elkezdjen utazni. Semmiképp se érezze magát sürgetve. Figyeljen befelé, önmagába és próbálja megérezni, hogy vonzza-e Önt ez. Meglehet, ez csak a meditáció egy formája, és talán egyáltalán nem az Öné.

Tapasztalataim szerint nem kell félnie, akármi jöjjön is, az csak Önből jöhet, az viszont néha ijesztő és kellemetlen lesz. Végül is egyszer mindenképpen beleütközik és a felelősséget is vállalnia kell. Ha ez már itt van - felfogásom szerint -, jobb ezt valamikor megismerni, megtanulni és elfogadni. Hosszú távon gondolkodva ez még mindig kellemesebb, mint elnyomni a tudattalanba, hogy aztán egyszer csak váratlanul abban az életben kelljen átélnünk, amelyet mi valódinak tartunk.

           A mandalameditáció (de minden más hatékony meditáció) veszélyességére vonatkozó kérdést tulajdonképpen csak elvben tudjuk megválaszolni: annyira veszélyes, mint a teremtés (mert a mandala azt reprezentálja) vagy valamivel konkrétabban: olyan veszélyes, mint az élet, és az bizony mégiscsak a fizikai halállal végződik, vagy még konkrétabban olyan veszélyes, mint a meditáló maga, mert önmagával fog a legrosszabb és a legjobb esetben is találkozni.

 Más szóval: semmi mástól nem kell félnie, mint magától.

És ha oka van önmagától félni, még mindig jobb megnézni magának

 saját legsötétebb árnyékát, mint hirtelen azzá lenni...

     " A könyv teljes anyaga letölthető az e könyvtárból nyomtatható-

                                  színezhető mandalákkal"

 

Oldal: MANDALÁK VILÁGA
GYÓGYULÁS SZELÍD GYÓGYMÓDOKKAL,LELKI TANÍTÁSOKKAL - © 2008 - 2024 - szelidgyogymodok.hupont.hu

A HuPont.hu-nál a honlap készítés egyszerű. Azzal, hogy regisztrál elkezdődik a készítés!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat