GYÓGYÍTÁS SZELID GYÓGYMÓDOKKAL,LELKI TANÍTÁSOKKAL

Isten addig nem adott betegséget az emberre, amíg előbb a gyógynövényt,a szímbólumokat és a feltétel nélküli hitet amely elmulasztja a betegséget, meg nem teremtette . A gyógyítás által mi magunk a gyógyítók is gyógyulunk. Ez a szeretet varázsereje!


DESMOND MORRIS

MIÉRT CSINÁLJA A LÓ II. ?

"részlet"

HOGYAN OLVASHATJUK LE KORÁT A FOGÁRÓL?

 A régi mondás, hogy "ajándék lónak ne nézzed a fogát", arra figyelmeztet, hogy ha mégis nézzük, elárulja, mennyi idős. A lovak idősödtével fogazatuk változik, és metszőfogaik hosszáról, formájáról és színéről nagyjából leolvasható a ló kora. Némi útbaigazításul:

 

Születéskor                              a csikó két felső és két alsó apró metszőfoggal születik. Ezek tejfogak, s később maradó fogra cserélődnek.

4-6 hetes korára                     két-két újabb metszőfoga "hasad ki" alul s fölül. Az első kettőt, a fogó fogakat fogják közre ezek az új, középfognak nevezett metszőfogak.

Féléves korára                        az eddigieket újabb 2-2 metszőfog fogja közre – nevük szegletfog. A csikó metszőfogainak száma tehát tizenkettő (hat alul, hat fölül). Mindezek tejfogak. Kupájuk van – azaz rágólapjukat zománcajkak határolják. Ezek az apró betüremkedések eltűnnek a fogak kopásával, ami egyik jele a ló öregedésének, és segítségünkre van a kormeghatározásban.

Egyéves korára                       a fogófogak kupája lekopott, rágólapjuk sima. A középfogak és szegletfogak kupája megvan még.

Másfél éves korára                 lekoptak a fogófogak és középfogak, de a szegletfogak kupái megvannak még.

Kétéves korára                        minden metszőfog kupája lekopott, rágólapjuk sima.

Két és fél éves korára              a tej fogófogak helyett maradó fogak nőttek, s azokon ott a kupa.

Három és fél éves korára        a tej középfogak is kicserélődtek maradandóra, s ezeken a kupa ismét látható.

Négy és fél éves korára           minden tej metszőfoga nagyobb, maradó metszőfogra cserélődött, és a kupa ott mindeniken. A ló ilyenkor már felnőttnek számít.

Hétéves korára                       a maradó fogófogak rágólapja simára kopott, a középfogakon és szegletfogakon még ott a kupa.

Nyolcéves korára                    lekopott a középfogak rágólapja is, de a szegletfogak kupája még látható.

Kilencéves korára                   minden metszőfog rágólapja simára kopott. Kupa egyiken sem látható. A fogó- és középfogakon azonban új jelként megjelent a kupanyom: voltaképpen sötét vonal a kupa helyétől a fog ajaki színéig. Ez nem más, mint a fogüreg felső széle, amelyet a kopás tesz láthatóvá. A kupanyom hatéves korban mutatkozik először, azonban még alig láthatóan, és csupán a fogófogakon. Mostanra azonban már egyaránt jól látható fogó- és középfogakon.

Tízéves korára                        minden metszőfogán ott a kupanyom.

Tizenhárom éves korára         a fogak rágólapja lekerekedik, és a közepükön sötét folt lesz a kupanyomból.

Tizenöt éves korára                 a fölső szegletfogakon hosszanti árok jelenik meg szembeötlően, a fogínytől mintegy hosszának feléig. A sötét árok képződése elkezdődött már a ló tízéves korában, de akkor még nem volt ennyire látható.

Húszéves korára                     a szegletfog árka már a fog teljes hosszán végighúzódik.

Huszonöt éves korára             az árok eltűnt a szegletfog felső végéből, és csupán alsó felén látható.

Harmincéves korára               az árok teljesen eltűnik.

 

A lónak tehát hozzávetőlegesen mindig megmondhatjuk a korát fogainak állapotából. Minden hájjal megkent kupecek igyekeznek is változtatni a fogak beszédes jelein, és megreszelik az idősebb lovak fogát, hogy fiatalabbnak tessenek. Kupázásnak is mondják ezt a csalást, mert a lekopott kupát reszelnék újjá. S hogy a reszelés friss színét eltüntessék, forró vassal égetik meg. Az idős lovat persze nem kérdik, kér-e az efféle fiatalításból.

Ha már a fogaknál tartunk, megemlítendő, hogy a felnőtt ló fogainak teljes száma negyven. A tizenkét metszőfog után négy apró szemfog következik, majd hézag – ebbe illik a zabla, ha a lovat kantározzák vagy igázzák –, majd további huszonnégy rágófog vagy zápfog következik. Az első tizenkettő ezekből (a ló pofájának mindkét felén három felül, három alul) először csikófogként hasad ki, majd a tej metszőfogakkal egy időben cserélődik maradó fogra. A hátsó tizenkét őrlőfog későn jelenik meg, maradó fogként mindjárt.

 MENNYIRE ÉRTELMESEK A LOVAK?

 Van annyi eszük, hogy emberre sose fogadnak, mondták a régiek. De mennyi az annyi? Egy híres lovas azt vallotta, hogy "sok ész nem szorulhatott beléjük, különben meg nem tűrnék hátukon az embert egy pillantásnál tovább". Hát az igaz, hogy engedelmességük kétlábú gazdáik iránt nem vall sok bölcsességre – hiszen századokig csak bajt hozott a nyakukra a jámborság. Holott a kizsákmányolásuk iránti türelem természetes társas életükből következik jórészt. Annyira társas lények, hogy igazodnak tulajdon fajuk zsarnokaihoz is, azért nem csoda, ha az erőszakos emberi nemnek is beadták a derekukat. Viselkedésüknek ez a vonása azonban nem zárja ki, hogy akár roppantul értelmes állatok lehessenek.

MENNYIRE GYORS A LÁBUK?

 A teljes vágtában elnyúló lovak irama lehet nagyobb az óránkénti 30 mérföldesnél, tiszta vérű, egészséges állatok pedig tartják is ezt az iramot néhány mérföldön. Negyedes lovak, amelyek, mint elnevezésük is sejteti, csupán negyedmérföldön versenyeznek, meghaladják akár a 40 mérföldet is óránként. E távolságon 43 mérföldes óránkénti gyorsaság a csúcs, ámbár egyszeri. Hárommérföldes távon a csúcs 34 óránkénti mérföld.

A leghosszabb lóverseny talán Portugáliában zajlott 1200 mérföldön. Győztese egyiptomi tenyészetből való Emír nevezetű arab paripa volt. Másik rekorder egy Champion Crabbet nevű szívós hosszútávfutó 300 mérföldet tett meg 52 órán belül.

Az akadályfuttatás őskorában, amikor még árkon-bokron át vitt a verseny, 8, 12, sőt akár 20 mérföldes volt a táv. A modern korban azonban nincs a lovaknak ekkora megpróbáltatásban részük. A liverpooli Nagy Akadályverseny 4 és 1/2 mérföldje, amennyit a legkülönb lovaktól követelnek. Itt a csúcsot a bámulatra méltó Red Rum állította 1973-ban, a világ legnehezebb akadályait ugorva 9 perc 1,9 másodpercen, vagyis óránkénti 29 mérföldes gyorsasággal.

 

MI A KÜLÖNBSÉG FORRÓVÉRŰEK ÉS HIDEGVÉRŰEK KÖZT?

 

Lótenyésztői hagyomány, hogy forróvérűt, melegvérűt vagy hidegvérűt tekintenek minden kezes lóban. Ennek a három osztálynak a test hőmérsékletéhez köze nincsen, csupán a tenyésztéshez meg a lovak fajtájához.

A forróvérűek osztályába csupán két lófajta sorolható: az arab meg a tiszta fajúak. Ők a lovak világának finom csontú arisztokratái. Nevezik őket telivéreknek is. Nevük nem csupán arra utal, hogy fajuk a Közel-Kelet és Észak-Afrika forró sivatagaiból származik, hanem arra is, hogy tüzesek és fürgék.

A hidegvérűek igás állatok, többnyire testesek, egykedvű és béketűrő természetűek. Nagy csontúak, higgadtak, az északi erdők lófajtáiból származnak – a tundra meg a sztyeppek lovaitól. A vérük ugyan nem hideg, de a hideg égalján termett vaskos alkatuk jobban állja a csikorgó hidegeket.

A telivérekkel szemben a melegvérűeket néha nevezik félvéreknek is. A két szélsőség keresztezéséből származtak. Többnyire finom csontú állatok. E sajátságukat forróvérű arab eleiktől örökölték. Nem olyan tüzesek és ingerlékenyek, mint az arab paripák, hidegvérű ükeiknél mégis jóval elevenebbek. A melegvérűek a modern kor sportra és szabadidőre tenyésztett lovai.

 HÁNY FAJTA LOVAT ISMERÜNK?

 

Legújabb áttekintésük 207 különálló fajtát számlál. Soknak tetszik, hiszen akárhány országban s akárhány vidékén helyi nevet akasztanak a "fajokra" – viszont maradhattak isten háta mögötti zugokban lófajták feljegyzetlenül is. A szám mindenképpen utal a lovak világának roppant változatosságára.

A 207 lajstromozott fajta közt 67 a póni, 36 az igás és 104 a sportló. Ilyen összevetésben póni az a ló, amelyiknek 147 centiméternél (14,2 maroknál) nem nagyobb a marmagassága – azonban nem csupán a magasság különbözteti meg a pónikat a lovaktól. A póni jóval inkább hasonlít ősi elődeihez: rövidebb a lába testéhez mérten, keményebb kötésű, és egy súlycsoportban erősebb is a lónál. De van a lovaknak két fajtája, amely mérete szerint póninak számít ugyan, arányait tekintve mégis lónak mondjuk. Az egyik az ősi káspi fajta, a másik korunk falabellája. Mindkét fajtát inkább apró lovakként emlegetik, mert a póniktól kecsesebb arányaik különböztetik meg őket. A káspiakat nemrégiben fedezték föl a Kaszpi-tenger iráni partvidékén. Csöpp arab lovaknak tetszenek inkább, és általános az a meggyőződés, hogy voltaképpen annak a lófajtának ivadékai, amelyből az arab lovakat tenyésztették évezredekkel ezelőtt. Felbukkantak már 2500 éves perzsa faragványokon is, de azóta nemigen látta őket a világ. Egymás közt szaporodtak ezen a távoli tájékon, és emberek nem bolygatták az életüket – meghagyták őket olyannak, amilyenek az ókorban voltak. 1965-ben néhány példányukat Nyugatra hozták, pátyolgatták-tenyésztették, mint a modern telivérek előhírnökeit.

A falabella története merőben más. Argentínában tenyésztették, voltaképpen a shetlandi póni kicsinyítésével. Arányai azonban a lóéra emlékeztetőek. Hanem ezek a pöttöm állatok ahhoz pillesúlyúak, hogy megüljék őket, inkább csak kényeztetnivalók. Átlagos magasságuk méteresnél kisebb, vagyis apróbbak a kutya akárhány fajtájánál. A legkisebb felnőtt falabella marmagassága csupán 38 centiméter, azért törpe a nagy szelindek egy métert meghaladó magasságához mérten. Elgondolni is hajmeresztő, hogy egy ló elsétál a kutya alatt – azonban e többsincs lovak mégsem tekintendők torzszülöttnek, mivel korunk lovának közös őse, az ötvenmillió évvel ezelőtt élt Eohippus csupán 25 centiméter magas volt. Manapság, amikor 30 centiméteres marmagasságot alig meghaladó falabellacsikók születnek, voltaképpen őseiket csodálhatjuk bennük.

S ha most a pónik világából az igáslovakéba ugrunk át, a túlsó végletet látjuk, a lovak óriásait. Némelyikük 213,36 centiméteres marmagasságával (21,1 marokkal) nőtt ki a földből, és egy tonnánál súlyosabb. Ezek a nagy testű lovak szolgáltak erővel a mezőgazdaságnak, mielőtt a robbanómotor a gázait pufogni kezdte úton-útfélen. A csöndes régi világ kényeztetett tanúi az igáslovak, legszebb példányaikat rendszeresen mutogatják mezőgazdasági szemléken és vásárokon. Lelkes gazdáik éltetik legfontosabb fajtáikat, és az érdeklődés akkora irántuk, hogy jövőjük az űrkorban is biztosnak látszik.

A fajták legváltozatosabb csoportja manapság mégis a sportlovaké. Vagy száz fajtát foglal magába. A sport – akár lovaglás, akár vadászat, akár verseny, akár ugratás, akár parádé, akár póló – a huszadik századi ló kiválóságának biztosítéka. Amint a népes városok terjednek és mind jobban körülzárják a vidéket, a vidéki foglalatosságok mind védettebbé válnak, és a lovaglás fonák módon éppen az autózás és a forgalmi dugó korában a legnépszerűbb. Mint az élet motorizálódásának ellenszerét nem csupán lovasok élvezik, hanem sok millió nézőjük is lóversenyeken, bemutatókon és a televízió képernyőjén. A sportló nem lovasa szenvedélyének tárgya már. Ember-állat bensőséges kapcsolatának és a zöldbe vesző vidéki múlt jelképévé is vált. Ha felértékelődése így folytatódik, meglehet, hogy a jövőben még több lófajtát ismerünk meg.

Érdemes megemlíteni, mely országok dicsekszenek a legtöbb lófajtával. Oroszország mintegy 27 fajtával vezet. Második Nagy-Britannia 19 fajtával, Franciaország a harmadik 18 fajtával, az Egyesült Államok és Németország következik utánuk 16-16-tal, Olaszország 10, Lengyelország 9 fajtával. Ezeket a számokat azonban szűkre fogottnak tekinthetjük, mert a változó környezetnek megfelelő új fajtákat tenyésztenek mindig, mégis elárulják, mely országok foglalkoznak fajták tenyésztésével a leginkább, és kényeztetik lovaikat a huszadik század legvégén.

 

MIÉRT VERSENYEZNEK A LOVAK?

 

A kérdés ostobának tetszik, mégsem az. A lovaknak nem természetük, hogy lóhalálában vágtassanak hosszú mérföldeken. Miért teszik hát? Tudjuk, miért szalad az agár – mert a nyulat űzi –, de telivér lovak miért nyargalnak nagy iramban a messziségnek?

Korunk versenylovát akkor értjük meg csak, ha furcsa életmódját vizsgáljuk. Akik a versenypályán látják őket, el sem gondolnák, milyen spártai az életük. Amikor nem versenyeznek, idejük java részét az istállók bokszaiban töltik, és reményvesztetté válnak. A rendszeres edző futtatások sem igen rázzák fel őket, hiszen a mozgás szabadságával csupán kecsegtetnek.

Ha a tapasztalatlan lótulajdonos azzal állna elő, hogy versenylovát talán ki kéne csapni legelni a mezőre, azt fogja hallani a trénertől, hogy akkor nem lesz a versenyen az esze. Ha ez igaz, a lovak azért versenyeznek, mert beszorítottságukban sóvárognak a megerőltető mozgásra, és alig várják, hogy felhalmozott energiájuk kirobbanhasson. A verseny nagy napján aztán lódulnak és rontanak szélsebesen. S ha a végkimerülés előbb lepi meg őket, mint ahogy a céloszlopot elhagyják, pálcázzák vagy éppen fékezik őket, aszerint, hogy az esélyük milyen.

Testi megerőltetésük egy-egy verseny alkalmával akkora, hogy telivérektől nem is telik újabb versenyfutás napokig. Ebből is érthető, mennyire természetük ellenére élnek. Vadló nem is bírna egy-egy futás után napokig pihenni. Viszont a vadlótól nem várnák, hogy annyit vágtázzon egyhuzamban. A vadlovak ragadozói – vad kutyák, macskafélék, farkasok – vagy végeznének kiszemelt áldozatukkal, vagy futni hagynák jóval előbb. Amikor a versenylovak nekilódulnak a pályának, valójában úgy viselkednek, mint a naphosszat padjukban görnyedő kisiskolások, ha a játszótérre kieresztik őket. Amilyen szertelen és eszeveszett az ő játékuk, éppolyan a versenyló futása is. Nem annyira a fejveszett menekülés ősi emlékét eleveníti meg, mint inkább élete kalodájából szabadul.

A lovak versenyében mégis benne rejlenek a félelem és menekülés elemei. Először azért, mert vadló nem fogná menekülését hosszú vágtára, ha nem űzné rémület. Megteszi az ügetés is, ha a ménes valami gyanús jelre eszül. Teljes vágtára szüksége csupán akkor van a lónak, ha a ragadozó lesből tör rá, úgy fogja űzőbe. A versenylónak legalább képzeletében él a bokrok alján lappangó gyilkos. Másrészt ott a lovaglópálca. Mikor az megcsípi farát vagy véknyát, a kutyafélék foga vagy a macskafélék körme juthat az eszébe. S hogy a támadás a pálcával ilyen közelből éri, megkettőzi menekülésének igyekezetét.

A verseny ilyenformán elegye a láthatatlan ragadozó előli szökésnek és a rabságból való szabadulásnak.

 

MIÉRT FUT AZ EGYIK LÓ GYORSABBAN A MÁSIKÁNÁL?

 

Amikor a fogadók verseny előtt a szemüket meresztik a kifutókban lépegető lovakra, valami apró jelet keresnének mindenáron, hogy megtudják, melyik lesz a leggyorsabb lábú. Szerencsétlenségükre bele nem láthatnak a lóba – márpedig a lovak szíve dönti el, melyik lesz győztes és melyik vesztes a versengésben. A mai versenylovak lába szélsebes mindnek, izomzata pompás, nagy iram telik mindeniktől. Más dönti el a versenyt. Titkukat mélyebben rejtik, a bukmékerek nagy megkönnyebbülésére – mert a vérkeringés dönt végül, melyik telivérnek lesz osztályrésze a dicsőség, melyiknek a jeltelenség.

Az első mérföld negyede minden versenyen anaerobikus – magyarán a ló nem használ el fűtőanyagul oxigént a véráramából. Az első negyedmérföld után a ló aerobikai mutatványba kezd: akkortól tüdeje és szíve együttesen szolgáltatja inainak a szükséges oxigént. A legenyhébb szívgyengeség elég, tüdejének legapróbb fertőzöttsége, máris vesztes. Azért ha a lelkes versenyjáró kijelenti, hogy kedves lova "csupa szív", nem érzeleg.

A lóverseny élettanában a legbámulatosabb a szívverés hajmeresztő gyorsulása a nyugalmi állapottól a teljes vágtáig. Szaktekintélyek állítják, hogy meg is tízszereződhet – 25-ről 250-re szökhet fel percenként. Mások megelégszenek a 36 és 240 közötti játékkal, de még így is hétszeres csaknem a szívverés irama, vagyis másodpercenként négy lüktetés. Nem csoda, ha a telivéreket annyira elcsigázza egy-egy szoros verseny.

Efféle erőfeszítések rendszeressége nyilvánvalóan nem természetes a lovak számára. A nagy kockázatú versenyeken szereplő drága versenylovaktól azonban mind többet követelnek, és a többet is mind gyakrabban. Előre látható eredménye a szívnagyobbodás és más komoly baj. Valójában az történik, hogy a szív megnövekedésével "nem marad helye az igyekezetnek" a megerőltető verseny feszültségében. Munkájának végzése közben a szív nekiszorul a környező szöveteknek, a nyomás fárasztja, és a ló "hervadni kezd", ahogy végéhez közeledik a verseny. Ismeri ezt a jelenséget akármelyik fogadó, aki "tutira ment" valaha. Lova fényesen szerepel a verseny korai és középső szakaszában, majd mintha megindulna visszafelé. A többiek elhúznak mellette, és iramodnak a céloszlopnak – legalábbis ilyen a látszat. A valóságban az történik, hogy lassít a teljes mezőny, amint teljesítőképességük véghatárához közelednek. Azonban a gyenge szívű ló jobban lassít a többinél, és azt a látszatot kelti, mintha a többiek rákapcsolnának. Ha a lankadó lovat az ilyen verseny után nem pihentetik, szíve javíthatatlan károsodást szenved.

A nyerők másik fontos tulajdonsága, a járás – az a részarányosság, ahogyan a lábuk vágtában a földet éri. Az eszményi ló lába úgy jár, mondják, akár a kerék küllője. Mindenik küllő a rész szerint ránehezedő súlyt hordozza egyenletesen.

Ha a ló szíve erős, mellkasa boltozatos, járása részarányos, mégis elveszti a versenyt, mi lehet a baja?

Okolhatók a gének, a szülők párosítása, de nem annyira, mint a legtöbben hinnék. A közhiedelem szerint két győztes párosításából csakis bajnok csikók származnak – erre a hiedelemre azonban sok istállótulajdonos ráfizetett már.

Az igazság az, hogy a mai telivérek oly szűk rokontenyészetből származnak, hogy genetikai összetételük igen hasonló, és díjnyerő versenyló bármelyik utódjukból válhat. Némi részrehajlás mutatkozik ugyan díjnyertesek csikai iránt, azonban ez sem több az elfogultságnál.

Fontos a ló egyénisége – megmondani bajos azonban, mennyi abból a genetika, mennyi sorsának tanítása. Hogy erről többet nem mondhatunk, annak nagy oka, hogy a versenylovak értékesek, szaporításuk hosszas, az összehasonlító viselkedéstan kutatói nemigen kísérletezhetnek velük. Könnyebben hozzáférhető állatokkal, például fehér egerekkel végzett kísérletek mégis azt mutatják, hogy győztest "teremteni" is lehetséges edzési módszerekkel. Ha apró egereket győzni engedünk erőszakos, nagy egerekkel szemben (mégpedig úgy, hogy a nagy egeret a jámborságig kábítjuk), a kisegér önbizalma hamarosan megnő, és amikor ismét összeeresztjük a (már kábítatlan) vezéregérrel, győzedelmes lesz, és győzteshez méltóan viselkedik a továbbiakban is, hiába jóval kisebb. Ez a módszer arra vall, hogy magabízást építeni akármilyen állatfajban lehet, ha rávezetjük, hogyan viselkedjék társas koccanásai során. Egy-egy állat életének története tele apró afférokkal, és nem is eszmélünk, hogy a fiatal csikó egyetlen röpke pillanatában életére szóló leckét tanulhat bátor elszántságból.

Ha dolgunkban bizonyosak lehetnénk, hogy a fiatal telivéreket "segíthetjük" cseperedésük során, erősíthetnénk elszántságukat is, hogy tovább viseljék a versenynek azt a testi kínját, amelyet az atléták oly jól ismernek. S hogy az elszántság természetét jobban megérthessük, érdemes meggondolnunk, hogyan tesz a vadló menekülés közben. A patás állatnak, akár ló, akár szarvas, akár antilop, a legbiztosabb helye a veszély elől menekülő csapat közepében van. A ragadozók martalékává a sereghajtó válik, olykor az élenjáró. Az is kerülhet éppoly távol a többiektől, mint a sereghajtó, és a lesben álló ragadozó lecsaphat rá. Ezért parancsolja ösztöne a vágtató lónak, hogy csoportjában maradjon – más szóval, hogy: bolyban a biztonság. Ha ezt az intést a versenyek nyelvére fordítjuk, a nyerők példája beszédes. Ha versenyekről készült filmeket visszafelé pergetünk, azt látjuk, hogy a győztes szinte mindig a "mezőny közepében" fut, mind a hajráig. Ez többnyire a harmadik vagy negyedik hely – a legjobb helyezés a hajrázáshoz. A ló mindeddig biztonságban érezte magát, és meg is maradna e helyzetben, ha a zsoké nem ösztökélné. Mikor azonban közeledik a céloszlop, a zsoké többnyire pálcájával utánozza a ragadozó karmának marását a biztonságban futó ló farán. Ez szalasztja meg a lovat, hogy társainak elébe kerekedjék. S amikor óvatosságát sutba vágva élenjáró helyzetre tör, és az a félelme kerekednék felül, hogy a ráleső ragadozónak éppen így válik áldozatává, akkor tör rá az a bizonyosság, hogy gyilkosa máris a hátsó felét szaggatja.

Persze a többi zsoké is pálcázza lovát, ha előtte a győzelem lehetősége. A végső kétszáz méter a szívósság próbája. – Hiszen a mezőny minden lova menekülne a hátbatámadás elől s az a hosszú verseny végén ismét csak szív kérdése: mind szó szerint, hogy a ló vérkeringése milyen, mind képes értelemben, az erkölcsét tekintve.

Némelyik versenylónak nem kell noszogatás a végső nekirugaszkodáshoz. Nem azért tör élre, mert a boly biztonságát bízvást elhagyja, hanem mert a boly kezd elmaradozni. Neki pedig jó a "versenyirama" – azaz nem nyargal annyira előre időnek előtte, hogy vissza kellene tartani – mert értékes erő fecsérlődik azzal is –, és nem marad el már kezdetben, hogy a zsokénak korán ösztökélnie kelljen. Így is, úgy is erőt veszítene. A tökéletes iram, amikor a ló megmarad az élbolyban a hajráig. A lovisok nyelvén a zsoké akkor "megnyomhatja a gombot", a ló pedig nyakába szedi a lábát.

MIÉRT FUT LASSABBAN EGYIK A MÁSIKÁNÁL?

 Minden verseny után kisebb ceremónia zajlik a vesztes ló tulajdonosa, trénere és zsokéja közt. Ez a "Miért is fogtunk padlót?" színjátéka, amelynek során a zsoké meg a tréner ürügyet keres a tulajnak, hogy a következő havi edzési díjat is folyósítsa, és ne váljon meg csalódást okozó lovától.

A színigazság, az tabu e színjáték során. Ami a legnyilvánvalóbb, az nem hangozhat el: hogy vagy a ló nem ér semmit, vagy a többi ért többet. Sem, hogy a zsoké rosszul lovagolt, sem hogy a tréner nem állt hivatása magaslatán. Tilos megemlíteni továbbá, hogy a ló elvégre nem gép, viselkedése lehet olykor következetlen. A versenylótartás költségei csillagászatiak, ezért a ló sem adhatja alább a tökéletességnél… Ha ugyan a tökéletlenségének súlyos oka nincs. Ilyenkor kell előszednie az eszét a trénernek meg a zsokénak. Minden vesztett verseny után nem lehet egyazon ürüggyel előállni. Újat kell találni alkalmanként.

Amikor egy elkeseredett lótulajdonos beírt a Sporting Life-nak e tárgyban, elsorolván néhányat a hajánál fogva előrángatott magyarázatok közül, az újságot a csalódott tulajdonosok hasonló példák százaival árasztották el. Íme, némiképp csiszolt és személyes gyűjtéssel kiegészített válogatásuk:

 MIÉRT VERIK LOVUKAT A ZSOKÉK?

 A lovaglópálcát lovak kormányzására és siettetésére használják. Megbocsáthatatlan, hogy olykor a büntetésükre is.

A lóversenyzés számos kritikusa kegyetlennek és szükségtelennek ítéli a pálcázást, ezért hangos a követelés, hogy a pálcát tiltsák ki minden versenyről.

Némelyik országban a hatóság máris megszorította a pálca használatát. Skandináviában például össze kell fogni a gyeplővel, ilyenformán szűkül használatának köre. Másutt az ütések számát korlátozzák. A versenyintézőség résen van, és az indulatos zsokén elverik a port.

Emelnek szót a pálca ellen a lóversenyek világából is.

A telivér lovak egyik nagy szakértője kimondta kereken, hogy

a lovak verése "a civilizáció alsóbb fokain tengő emberek szokása, azok rendszabályozzák így a háziállataikat".

Egy kiszolgált tréner nyilatkozata:

"Vertek a szódások eleget."

Igaz, visszavonulót is fújt mindjárt, nehogy azt higgyék, a szíve vérzik – hiszen tudta jól őkelme, hogyan vélekednek a szakma kemény legényei az efféle beszédről. De még a legirgalmatlanabb lónyúzók is érzik, hogy ellenük fordult a közvélemény. A kiszolgált tréner jelszava – "Nyeljék le az ostort!" – újságok címoldalát járta meg, és az a tanácsa is megfogan, hogy az emberek "figyeljék az alamuszi zsokét, amikor verseny végeztével elsimogatná a hurkákat lova oldalán". Most már tehát nem csupán a hatóság tilt, hanem a lóverő maga is feszeng, tapasztalván, hogy a nagyközönség nem hisz régi mentségeinek.

Mi legyen tehát? Törjük el a lovaglópálcát?

Sok szakmabeli állítja, hogy legfontosabb eszközüket veszítenék el, amellyel a lovat a zsúfolt mezőnyben irányítják, akadályozástól-ütközésektől óvják. Előállnak azzal is, hogy a hajrában csakis pálcájukkal bírhatják rá a lovat, hagyja a boly biztonságát és szökjön élre. Ha pedig nekik van igazuk, mi legyen a megoldás?

Olyan megegyezés, nyilvánvalóan, amely szerint a durva verések büntetését szigorítani kell.

Könnyebben kimondható legyen, hogy eljárt a pálca. Voltaképpen enyhe legyintése nem fájdalmasabb, mintha a tulajdon combunkat érné, azonban foganatosabb, mintha az érzékeny lovat csépelni állunk neki.

Ha viszont ilyen egyszerű a megoldás, a szócséplés minek? Azért, mert fontos versenyek megnyeréséért óriási nyomás nehezedik a zsokéra. Ha a ló tulajdonosa azt látja, hogy zsokéja nem él a pálcával és lóhosszal versenyt veszít, szemére veti, hogy nem tett meg mindent a győzelemért.

A fogadók, ha nagy összeget kockáztatnak, nekiállnak ordítozni is, hogy "verjed! verjed!",

amikor megtett lovuk fejhosszal második. Nem mintha kérges lelkű emberek volnának, azonban a verseny láza elragadja őket a végső pillanatokban. A zsokékkal is ez történik. Úgy érzik, mintha lovuk csupán egy csöpp sarkallásra szorulna, s máris elszelelne a többi mellett. Így aztán nemcsak billegtetik a lovaglópálcát, hanem ütik vele a lovat, ahol érik. S ezt a látványt utálta meg a közönség egy része. Ezért fordul akár a lóversenyzés ellen.

Ráadásul a verés korántsem sarkallja a versenylovat annyira, mint zsokéja hinné.

A ló oldalának meglegyintése már azt az érzést kelti, mintha a ragadozó hátulról ugrana rá, ezért gyorsít

– a kíméletlen ütés pedig célját tévesztheti.

A ló elfarol fájdalmának forrásától. Mivel a pálca mindig vagy egyik oldalát éri, vagy a másikat, a félreugrás megszakaszthatja mozgásának ütemét, akár lassíthatja az iramot a döntő pillanatban. Ezért nincs a verésnek mentsége

TUDJA-E A LÓ, HOGY VERSENYT NYERT?

 A nyertes lovak körüli érzelgősségben is kimondandó határozottan, hogy nem. Nem tudja. A válasz nyilvánvaló, ha a lóverseny részleteit végigvizsgáljuk – mégsem éppen illendő, sőt elfogadhatatlan a nagy pénzt nyert lótulajdonos, tréner és zsoké számára.

A verseny utolsó szakaszában a telivér megfeszíti inait, ha nem is azért, hogy nyerjen, hanem hogy lovasának a kedvére tegyen. A lovak roppant érzékeny és készséges állatok. Lovasukat tisztelik, és lesik minden parancsát. Érzi a ló, ha a hátán ülő ember akár csak egy csöppet gyorsítaná vagy lassítaná. Testi kapcsolatuk közvetíti az akaratot, a kéz érintése, a láb szorítása, a lovagló testének feszülése.

Tetszését is érzi a ló, akár nyakának veregetéséből, akár diadalordításából. Mégsem kötheti össze az elégedettség efféle nyilvánulásait azzal a megfigyeléssel, hogy a célvonalat a többi ló előtt lépte át. A lóverseny emberi okoskodás műve, a lovaknak semmit nem mond.

Bámulatos inkább az, hogy a lóversenyzők világa mennyire értetlenül áll az efféle válasz előtt. Holott a verseny rendezői sem tudják mindig, ki nyert. Amikor a szoros verseny végén fölharsan a kiáltás, hogy "célfotót!" – még a céloszlopnál állók sem tudják bizonyosan, melyik ló a győztes. Miért tudná a ló? S amikor a célban nem több az előnye egy fejhosszal, honnan tudná, hogy a pillanat melyik töredékében dőlt el a verseny? Kétséges már az is, hogy a versenyzésről tudomást vesz, nemhogy győztesről és vesztesről. A lovak annyit tudnak csupán, hogy szűk istállóban tartották őket, aztán kieresztették a gyönyörűséges, füves pástra – azon futhatnak, amilyen gyorsan csak akarnak, amíg a lábuk bírja, vagy amíg lovasuk lazít, és nem ösztökéli őket tovább. Számukra a verseny nem egyéb a mozgásnál, a ménes fejveszett menekülésének emlékénél. A versengés nem része életszemléletüknek, gazdájuk regényes gondolkodását pedig nem tehetik magukévá.

Egy fontos versenyt éppen megnyert ír lovat ezzel köszöntött a televízió tudósítója: "Íme egy ló, amelyik nyilván tudja, hogy győzött!" S ezt akkor mondta, amikor a lihegő, verítékező állatot a boldog ír lovisok tömege szorongatta, veregette nyakát, véknyát, farát, vagy amijéhez csak hozzáfért. Valójában hogy vélekedett a veregetés és kiáltozás kitörése felől, az nyitott kérdés. Annyi bizonyos csupán, hogy nem tudta, melyik pillanatban előzte meg a másikat. S ha következtetnie kell, a ribillióból inkább arra következtet, hogy valamit csúnyán elvéthetett, azért őt most lincselik, míg a többi ló békéjét és biztonságát élvezi. Lehetnek a lovak bármilyen értelmes és odaadó állatok, nem emberek, és főként nem szerencsejátékosok. A fogadók lelkében sem olvashatnak, ezért nem tudják, megnyerték-e a versenyt vagy sem.

KI TALÁLTA FEL A KENGYELT?

 Némi megdöbbenéssel értesülünk, hogy az ókori Görögország és Róma lovasai nem éltek kengyellel. Ha csatába lóháton rontottak, combjukkal szorították, és remélték a legjobbakat. Sem Nagy Sándor, sem Julius Caesar nem élvezhette azt a biztonságot, amelyet a kengyel nyújt a lovasnak. Így még bámulatosabb, hogy Nagy Sándor lovassága összesen kétmillió négyzetmérföldet hódított meg a világból. A régi görögök lovaglására rávilágítanak Xenophón írásai, amelyekben egyebek közt ezt tanácsolja a lovasnak: "…üljön peckesen, lábát szétvetve, mert így a combja jobban szorít, egyenes ültéből pedig a dárdáját… nagyobb erővel veti".

A comb szorításából következik, hogy nyereg és kengyel híján igen jó formában és nagy hozzáértéssel kellett küzdenie, hogy a ló hátán megmaradhasson a csatában. Mozgásának lehetőségei erősen korlátozottak voltak. Lóra pattanni, majd leugrani sem volt oly egyszerű. Megérteni bajos, hogy az ókor sok ezer lovasa közt nem akadt egy találékony szellem, aki bőrből ülőkét s hozzá hágcsót tákolt volna lova hátára. Talán éppen a katonai nevelés szigorúsága állta útját a találékonyságnak, és kényszerítette arra a régi görögöket és rómaiakat, hogy az ismert világot kínos kényelmetlenség árán hajtsák igájuk alá.

Akkor mégis ki találta fel a kengyelt? Orosz szakértők úgy vélik, hogy a görögöktől északra élő szittyák kiváló lovasai. Tárgyaikon valóban mintha kengyellel felszerszámozott lovakat lehetne látni, bár nem valami világosan. Ráadásul Nagy Sándor lovakat szerzett tőlük, azért hihetetlen, hogy találmányuknak is hasznát ne vette volna. Alighanem másutt kell kereskednünk.

Távolabb keletre, forróbb égalján, ahol mezítláb lovagolnak, ott már Kr. e. 200 táján megjelennek olyan kötélhurkok, amelyekbe a lovas a nagylábujját illeszti bele a lóra szállás megkönnyítésére. Ezt a nagyujjkengyelt Indiában találták föl – úgy tetszik tehát, hogy az ottani civilizációnak köszönhetjük a kengyel egyszerű, de nagy jelentőségű találmányát. S az először Ázsiában terjedt el, úgy jutott a hidegebb égövbe, ahol a lovasok súlyos csizmát viseltek, hogy lábukat melegen tartsák. S a lábbeli tette szükségessé, hogy a nagylábujjas kengyelt talpallóvá nagyítsák. A kengyel ebben az új, tökéletesített formájában annyi biztonságot és egyensúlyt adott a lovasnak, hogy forgathatta a fegyvert mindkét kezével. Korábban, ha dárdát vagy lándzsát vetett, combjával szorítania kellett a ló hátát, fél kezével pedig kapaszkodni a sörényébe. Nos, ezentúl nyilazhatott, pusztíthatta szerencsétlen ellenfeleit mindkét kezével. E nagy találmány birtokában az Attila vezette ázsiai hordák elárasztották a Nyugatot, és fürge lovaikon megmaradva ölhették az ellenük szegülőket rakásra. Egy hadtörténész megítélése szerint a kengyel volt "a hadviselés fejlődésében a legjelentősebb lépés a lovak szelídítésétől a puskapor feltalálásáig".

A Krisztus utáni nyolcadik századra már élnek is a kengyellel Európa-szerte, és a nyugati lovaglás stílusa merőben megváltozik. A tökéletesedő nyeregben és a lábtámasztékkal minden lovas biztonságban érezhette magát annyira, hogy viselhetett akár nehéz vértet, nyeregbe szállt a lovasok korosabbja vagy kövérebbje is. A lovaglás már nem volt az ifjú atléták kiváltsága. Lovagolhatott öreg és fiatal egyaránt, két kezének szinte teljes mozgási szabadságában.

MIÉRT HOZ SZERENCSÉT A PATKÓ?

 Patkóutánzatokkal tele a világ – talizmán karkötőn, kulcskarikán, esküvői tortán, üdvözlőlapon, autók belsejében. Vidéken még a valóságos patkókat szegezik kapukra, istállóajtókra. Hajósok olykor árbocukra erősítik, mint Nelson a Viktóriá-ja árbocára, sőt a patkó babonájában osztoznak a taxisofőrök is, mert igyekszenek úgy választani rendszámtáblát, hogy az U, mint a patkó jelképe, rajta legyen.

Mindezen alkalmazásában egyet jelent a patkó – védelemmel szolgál, szerencsét hoz. De miért?

A legtöbb embernek sejtelme sincs, és csupán elfogadja a patkót a jószerencse címereként, nem firtatja a dolgot. Akik búvárkodni próbáltak az ügyben, visszás eredményeket hoztak napvilágra. A legegyszerűbb magyarázat, hogy bajelhárító szerepe merő tükre a ló lábára vert patkóénak: ha ugyanis a ló lábát megóvja a rögös földtől, talán megóv minket is e veszedelmes világban.

Ezt az okoskodást erősíti a patkó bűvössége. De miért bűvös? Mert amikor a ló patájára illesztik, a tűzből veszik ki s úgy verik föl, mégsem okoz az állatnak fájdalmat. Ezt a mozzanatot a lópatkolás babonás bámulói kiváltképp megjegyezhették a korai századokban, amikor a ló lábának anatómiája felől gyengék voltak a tudomások.

A patkót még bűvösebbé tette a hét szög, amivel fölverték, lévén a hét bűvös szám. De bűvös volt maga a patkó anyaga is – hiszen a hit szerint a vas varázsereje távol tartja az ördögöt. A vasművesség legkorábbi idejétől a vas a rossz szellemek elűzését szolgálta, és akárhány nép körében "vasat fogni" annyit tesz, mint "fán lekopogni".

Ez talán megmagyarázza, miért vastárgyat erősítettek az ajtófélre – de miért éppen patkót, miért nem valami mást?

A válasz a patkó formájában rejlik.

Ha száraival felfelé, U-ként szegezik fel, szarvnak tetszik, márpedig a szarvak több ezer éve a ház védőinek számítanak.

Kezdetben az ősi Szarvas Isten fejéből ötlöttek elő. Ez volt az a pogány isten, amelyiket később a buzgó keresztények megszentségtelenítve Sátánként iktattak hitükbe. De hiába lett a Szarvas Istenből ellenség, szarvai óvnak a veszedelemtől mind a mai napig. A V-jelként felnyújtott két ujj máig a remélt diadal jele, az igazi szarvpárt pedig máig sokfelé fölteszik védelmül a ház ormára. (Magyarul a szarufák kettős rendje: a ház szarvazata:)

A kereszténység mindig kész volt korábbi jelképek bekebelezésére, azért megkeresztelte a pogány patkót is. Fölerősítését a ház külső falára nem U-ként, hanem C-ként javallotta, így pedig a patkó Krisztus jelévé válhatott, sőt a hiszékenyebbek e jelben látták a szokás eredetét.

Mások éppenséggel szárán álló U-ként szögezték kapujuk szemöldökére. Óvó hatalma ilyen helyzetben kiváltképp foganatos, némely országban, ahol az U a szerencse jele, a fordított U pedig a baj elhárításáé. Jelképes jelentése egyébként, mondják, a női nemiszerv. S ha úgy véljük, hogy e jelentéssel nemigen díszítené háza külső falát senki, gondoljuk meg akárhány középkori templom vízköpőit, amelyeknek szerepe az volt, hogy a Gonosz figyelmét magukra vonják, különben behatolt volna a templomba pusztítani. S a trágár vízköpőknél utóvégre elfogadhatóbb jelkép a megfordított U.

Hogy a patkó hordozott nemi jelentést még a tizennyolcadik században is, annak bizonyítéka, hogy bizalmas szava volt a női nemiszervnek. Ha Németországban leányt elcsábítottak, azt mondták rá a rossz nyelvek, hogy "elveszítette az egyik patkóját". (Sie hat ein Hufeisen verloren.Magyarul viszont az el nem csábultakat gúnyolták: "Piros szoknyás kisleány, Patkolatlan maradtál!")

Ártatlanabb lelkek a fölborított patkóban a szentség jelét, a dicsfényt tekintik. Szentelmény a házuk fölött. Más nézet szerint a holdsarló mása, ilyenképpen a Holdistennő védelmét élvezi.

Bármerről várják is védelmét, látnivaló, hogy a jelképek e keresztútján miért maradt meg talizmánnak a patkó.

HONNÉT VAN A SALLANG?

 Hihetnénk manapság, hogy az igavonó lovakat csupán dísznek sallangozzák föl parádés alkalmakra. Pedig a sallang az ősi, pogány múltra utal a lovak történetében. Óvó amulettek voltak akkoriban, a rossz szellemek ellen védték a lovat. Múltjuk évezredekre visszavezethető, szinte arra az időre, amikor a ló megjelent az ember történetében.

Amint az ember uralma alá hajtotta a lovat, mindjárt oly magasról tekinthetett le lovatlan társaira vagy ellenfeleire, hogy lovát tisztelettel kezdte övezni. S a babonás lelkek azt is sejtették, hogy drága tulajdonuk a sötétség hatalmainak irigységét vívta ki, s az elpusztítására vágynak. Pusztító erejük titkos fegyvere a szemverés. S oly ravaszak e hatalmak, hogy megmondani bajos, kibe költöztek. Rávetheti szemét akárki idegen délceg paripádra, és hamarosan nehéz kór, sérülés áldozatává válik. Gyanús lett minden kancsal vagy sötét tekintetű ember – bár az illető maga sem tudhatta mindig, hogy a Gonosz eszközévé vált.

A babonás félelmek baljós világában alkalmaztak is mindenféle oltalmat a pogány hitek, komor szertartást vagy csúf áldozatot. Az abrakadabrák sűrűjében még ártatlan mulatságnak számított a talizmánok és amulettek viselése. Ezek vagy elhárították a szemverést, vagy éppen vonzották s úgy törték meg a varázsát. Vagyis a szemverés elhárítása a Jó jelképeivel történt, megtörése pedig trágár jelképekkel. A sallang a Jó jelképeivel él: szarvakkal, nappal, növő holddal, hatalmas istenségek képeivel.

Motívumként ezek uralkodnak a sallangon, azért mulatságos elgondolni, hogy a múlt század kegyes kereszténye a napimádás és holdimádás jelképeit pucoválta buzgón, ha lovával ünnepi alkalomra készült. Ősi hiedelem, hogy a szemveréstől leginkább tartani olyankor kell éppen, amikor leendő áldozata diadalmas – vagyis a jelek védelmére a lovas ünnepségek jeles napjai szorulnak a leginkább. Azért látjuk máig szemléken, kocsiversenyeken a legszebben csillogni lovak súlyos sallangjait. Persze senki nem tudja már, hogy ez a csillogás a baj elhárítását célozza. Legkevésbé a ló tulajdonosa hinné, hogy pogány szertartás részese.

Ha a sallang cifráját tekintjük, szembeötlő, hogy legelemibb motívuma a napkorong, s az rézből kiverten kivált az állat homlokán ragyog a legszebben. A napkorongot éppen azért csiszálták-fényezték oly buzgón, hogy a mozgó ló tükröt vetvén a napfénynek elvakítsa a Gonoszt. A fakó házat sohasem tekintették gonoszűzőnek.

A körkörös nap mellett volt kelő is meg sugaras is. Ősi napjelkép a horogkereszt is – az égbolton átvonuló napé –, de látni régi sallangon holdat, csillagot, kereket, szívet (mint jelképet Egyiptomból kölcsönöztük), kezeket, szarvakat, makkot, lepkét, madarakat, vadakat és virágokat, kivált lótuszvirágot (ugyancsak Egyiptomból). Ezek mind a sallang régiségére vallanak. A Viktória-korban azonban megnőtt a motívumok száma, és a szíjgyártók százak közül válogathattak. Hanem a pogánysághoz ezeknek már vajmi kevés a közük. Ami jel a Viktória-koriaknak csak megtetszett, azt rátették a lovak sallangjára válogatás nélkül – így történhetett, hogy a gyűjtők hétszáznál nem kevesebb figurális ábrázolást és vagy ezer jelet tartanak nyilván a sallangozásnak ebből az idejéből. 1820-tól öntet lett a sallang rézveretéből, s a legújabb korban öntötték is tömegestől e díszeket, bár nem lovakra kerültek, hanem fali díszként lakásokba. A történelem fintora, hogy az igáslovak védelmét szolgáló jelképek ilyenformán túlélték az igáslovakat, hiszen azok nem állhatták a huszadik század sűrű szemverését, az autók reflektorfényét.

                           MIÉRT NEM ESSZÜK A LOVAT?

 A lóhús tápértéke nagy és jóízű is egybehangzó vélemények szerint. Miért olyan erős tabu tehát az evése? S nem is új keletű, mint talán hinnénk – azaz nem a lószerető népek újabb kori tiltakozása állattársaink fölzabálása ellen. Nem, a tilalom régibb, és oka homályosabb. Egy évezrednél régebben már a pápa oly fontosnak ítélte a kérdést, hogy teljes tilalmat rendelt el a lóhús evésére.

S hogy a tilalom okát megérthessük, az ember és ló kapcsolatának legkezdetibb idejére kell visszatekintenünk. A jégkor barlangjainak kutatása kiderítette, hogy eleink igenis vadászták és ették a lovat. Megszerzésének módja az volt, hogy a vad ménest szakadékba hajszolták. Ez a durva vadásztechnika akkor finomodott csupán, mikor a korai kőkorból a gazdálkodás átvezetett az új kőkorba. Akkor már összeterelték a vadlovakat, és őrizték őket. S ahogy kezesebbé váltak, megtalálták egyéb hasznaikat is. Bár húsnak tartották mindenekelőtt, szívós bőre alkalmasnak bizonyult ruházatul, egyszerű hajlékok héjául. Kancák tejét itták, a ló csontját és patáját eszközökhöz vagy díszül hasznosították.

Hasznait mégsem aknázták ki teljesen, hiszen effélékre kínálkoztak más háziállatok is, mindenekelőtt a szarvasmarha. Sem húsosságukkal, sem tejelő tehetségükkel nem versenghetett a ló. Így aztán a korai idők lovai alkatra sem igen változtak. Majd ötezer éve megkezdődött sorsdöntő szerepe az emberi életben teherhordóként, igásként és hátasként.

Már a teherrel megrakott vagy a megült ló nagyot fordított életünkön. Mindaddig nem is álmodhattunk ekkora mozgékonyságról és harci készségről. A lóból hamarosan legfontosabb állatunk lett, nem csoda tehát, ha legendák szőtték körül, és tisztelete az imádatig növekedett. Ilyen pompás állat, vallották a babonás lelkek, kedves az isteneknek. Csakis a ló méltó, hogy őket az egekben hordozza, és a korai időkben egyébként megmagyarázhatatlan mennydörgést és villámlást is az isteni lópaták dübörgésének és az isten ostora csattanásának tekintették.

S a hatalmas istenségekkel

Weblap látogatottság számláló:

Mai: 227
Tegnapi: 306
Heti: 1 941
Havi: 7 500
Össz.: 1 547 493

Látogatottság növelés
  |     |     |  
Oldal: DESMOND MORRIS MIÉRT CSINÁLJA A LÓ II. ?
GYÓGYÍTÁS SZELID GYÓGYMÓDOKKAL,LELKI TANÍTÁSOKKAL - © 2008 - 2017 - szelidgyogymodok.hupont.hu

A HuPont.hu-nál a honlap készítés egyszerű. Azzal, hogy regisztrál elkezdődik a készítés!

Adatvédelmi Nyilatkozat

A HuPont.hu ingyen honlap látogatók száma jelen pillanatban:


▲   Itt: májtisztítás - Vatera.hu
X

A honlap készítés ára 78 500 helyett MOST 0 (nulla) Ft! Tovább »