DESMOND MORRIS

MIÉRT CSINÁLJA A LÓ?

Minden amit jó ha tudsz mielőtt a hátára ülsz

"részlet

Miért gyújt a ló ekkora érzelmeket? Látványa teszi-e vagy viselkedése? Inassága, kecsessége vagy egyénisége éppen?

A válasz egy Edward Topsel nevű természetvizsgáló majd négyszáz esztendeje kelt traktátusában olvasható.

Azt írja ugyanis, hogy a

ló "ritka szép testű és fennkölt lelkületű állat… Lelki tulajdonságai közt is a legfigyelemreméltóbb, hogy háborúságban és békében egyaránt ernyedetlen szeretettel és kötelességtudással szolgálja az embert… miért is a négylábúak rendjében a legnemesebb és legszükségesebb".

Egyszersmind. Szolgai alázattal páros úri büszkesége teszi az ember szemében oly ellenállhatatlanná. Ha csupán nemes volna, mint a zsiráf, nem kezes, megcsodálnánk szépségét, bele nem bolondulnánk. Ha csupán hasznos volna, nem szép, akár a disznó vagy a tehén, hálásak lennénk szolgálataiért, de nem zengenénk hű lelkének dicséretét. A ló titka bizony, hogy az igát is húzza meg előkelő is. Ebben a varázsa. Mert ha ilyen méltóságos állat meghódol akaratunknak, akkor a világ gazdái nem mi volnánk?"

MIT JELEZ FÜLÉVEL A LÓ?

 A ló két füle ritkán van nyugton. Akár az égbolt radarkeresői, hol erre, hol arra fordulnak, a környező világ mindenféle zaját derítik fel. A kezes ló vad ükei számára roppant fontos volt ez a folytonos földerítés. Egyéb módjuk a védekezésre nem lévén a gyors visszavonulásnál, életük fordult azon, hogy a veszély első jeleire neszelnek-e, és a ragadozó nekirugaszkodását megelőzve futásra fogják-e a dolgot. A ló felderítő- és riasztórendszere a mozgó füle.

Kedvének fordultával változik a füle állása is, azért társai jelzésként olvashatják.

Az egyik ló tud a másik érzelmi állapotáról, ha követi állását, mozdulását. A fülek szerepe tehát kettős: hangos jeleket fogad, és szemléltető jeleket közvetít. A látható jelek azért oly szemléltetőek, mert szembeszökő a ló füle is. Más patások, marhák, antilopok és rőtvadak szarvat vagy agancsot hordanak a fejükön, az pedig takarja a fülük mozgását. A ló fülét azonban látni jókora távolságból, még akkor is, ha csupán árnyképét figyeljük.

Ha a helyzet nyugalmas, lazán fölszegül, rése kifelé áll és előre, vagyis elölről és oldalról fogja be a hangot. Így szerzi a világból a legtöbb hírt. De amint gyanúsat hall, megrezzen az egyik füle vagy mind a kettő, és forogni kezd a nesz után, hogy szemből kapja és elemzőre foghassa.

Ha a hang aggodalomra ad okot, a ló a fejével vagy teljes testével a forrásának fordul, majd hegyezi a fülét – azaz merevíti és egyenest a hang irányába fordítja. A fülhegyezés neszelő, éber vagy csupán érdeklődő lóra vall. De hegyezi találkozásai alkalmával is.

A hegyezett fül ellentéte a repülő fül. Vízszintesen lebeg, résével a földnek. Fáradt, csüggedt lóra vall, olyanra, amelyik már nemigen érdeklődik az újság iránt. Megmondja világosan, hogy az állatnak elege van. Az ilyen lelkiállapotnak még beszédesebb jele a konya fül, mert az lejjebb száll a vízszintesnél is, akkor, ha a ló vagy igen álmos, vagy fájdítja valamijét, és minden érkező hír elől elzárkózna. Árulkodnak a konyuló fülek alulmaradásról is a társadalmi rangért zajló küzdelmeikben vagy a kínos találkozásokról, amelyeknek megadás a végük. A ló megadása így szól: "Nem vetekszek veled, jobb a békesség, te vagy az erősebbik, hagyj békemet."

Megfigyelhetjük olykor, hogy hátrafelé konyított fülével is tudatna valamit. Kétfelé áll ilyenkor is, de résével lovasa felé fordul, mondván, hogy tart emberi társától, és alázatos iránta. Alázatát a vízszintes helyzet jelzi, a visszafelé fordulás pedig azt, hogy minden apró nesz a félelmét táplálja, amit meglovagolója iránt érez. Irgalmatlan gazdák lovának fülállása ez, de megfigyelhető, ha kancával nemző kedvében találkozik. A kanca is így tartja fülét, ha ellenállhatatlan nemi kedv hajtja az erős ménlóhoz. Vonzódik hozzá, de tart is tőle, ezt beszéli a füle. A ménnek viszont az ilyen füljelzés nemi serkentőül szolgál, és megnyugtatja, hogy nem kell rúgástól tartania, ha a kancát hátulról közelíti meg.

Ha a közönséges félelemből páni rémület lesz, a fül fölszegül megint. Meredtebb is, de sűrűbben billeg is, forog is. A fülét billegető ló meg is bokrosodik még rémületében.

Az érzelmi skála túlsó végén, ahol düh, támadó kedv és úrhatnámság üti fel a fejét, ott a sunyi fül a jel.

A ló a fejének lapítja annyira, hogy szinte nem is látni. A dühös ló árnyképe fületlen – s hogy az ember a lónak miért lehet az ura, annak magyarázatául elhangzott már, hogy alighanem azért, mert a mi fülünk fejünkhöz simul mindig. Lónyelven: igen fenyegetőek lehetünk. A lovaknak úgy tetszhet, nem is tehetnek a megbékítésünkre semmit. Bármilyen alázatosak, mi soha nem hegyezzük fülünket az üdvözlésükre, el sem eresztjük álmos egykedvűségünkben.

Oka van annak is, hogy a sunyi fül jelzi a legvadabb támadókedvet. Az ősi ló így védte fülét vetélytársainak támadásától. Ha hátrasimítja, nemigen téphetik vagy haraphatják meg – így lett az evolúció során a fülvédelemből a mindennapi lónyelv figyelmeztetése. Mert nem csupán akkor sunyít, ha már küzd javában. Inkább figyelmeztetés ez két vetélkedő ló találkozásának pillanatában. Ha a támadóbbik a fülét hátraszegi, tudatja: "Ha meg akarsz verekedni, hát lássuk!" S a másik ló vagy megjuházik, vagy hasonló fenyegetéssel válaszol. A viták küzdelem nélkül elsimulhatnak így. A jelek alkalmatosan megelőzik a rúgást-harapást.

Egy nevezetes állapotban szokatlanok a fül jelzései. Ha a versenylovat megétetik, füleinek furcsa mozgásáról megítélhető, mi történt. Ha nyugtatót kapott, füle kétfelé konyul, még ha éppoly élénk is, mint egyébkor. S a két füle jártában lifeg, mintha izmai nem is működnének. Ha viszont serkentőszerrel étették, füle megmerevedik, nem is mozdul. Gyanús lehet nyomban, ha egyik vagy másik ló a verseny előtt így viselkedik.

Végül, emlékeztetőül: az egészséges, szereken nem tartott ló örökké mozgatja fülét mindennapi életében hangok után. A ménesben élő pedig hamar meglátja, hogy társa neszel-e valamire, s akkor mindketten ráhangolnak a nesz forrására. Az efféle kíváncsiság kedvükön is úrrá lesz. Ha a nesz hátulról érkezik, a ló füle fordul, csupán amikor kíváncsisága elült, akkor tér vissza a kedve szerinti egyenletesebb helyzetbe. Röpke figyelmek s állandóbb kedvek váltakozását leolvashatjuk róluk így. Csupán amikor a fülük "beszédébe" beletanultunk s egy pillantással értünk is belőle, akkor kezdünk világukba hatolni.

 

 JÓL HALLANAK?

 Jobban nálunknál.

Érzékeny fülük a hangok nagyobb tartományából olvas, kisebb és nagyobb rezgésszámok közt, és élesebb a hallásuk minden hullámhosszon.

Meglett emberek másodpercenként 20 000 rezgésszámot meghallanak, hatvanéves korunkra azonban 12 000-re csökken a szám. Lókísérletek megállapították, hogy az ő fülük 25 000 rezgést érzékel, tehát a miénknél jóval többet, de idővel gyengül az ő hallásuk is.

Élessége bámulatosan mozgékony fülkagylójuknak tulajdoníthatóan haladja meg a miénket. Kerek 16 izom mozgatja, és forgatható 180 fok körül mind a kettő – ilyenformán kiszűrnek egy-egy hangot nagy távolságból is. Gazdáik akárhányszor megállapítják, hogy a közeledő zajokat jóval előbb meghallják náluknál.

A lovak oly jól megneszelik az elemek fenyegetését is, viharokat és földrengéseket, hogy némelyik lovas ember azt tartja, van hatodik érzékük. Hogy efelől megbizonyosodhassunk, ahhoz olyan lovat kellene megvizsgálnunk, amelyik süket, akár az ágyú. A titokzatos érzéknél hihetőbb, hogy fülük a neszeket jóval messzibbről befogja. Jelzik a földrengéseket is, mert ezek olyan csekély geofizikai rezgéseket bocsátanak előre, amelyeket a ló hallási tartományának alsó fokán még éppen észlel. Földrengési övezetben lakók megfigyelték, hogy lovuk roppant izgatottá és hangossá válik földrengések előtt – életmentő előrejelzésül az érzéketlenebb embernek.

HÁNYFÉLE A LÓ SZAVA?

 Hangjainak skálája nem terjedelmes, zeneinek meg éppen nem nevezhető, azonban felöleli a társas életéhez szükséges és változó kedvéről tudósító horkanást, nyihogást, röhögést, nyerítést. Nyolc legfőbb hangváltozata:

                                              1 HORKANÁS

                        "Lappangó veszedelem!" – mondja vele,

olyankor, ha kíváncsisága és félelme ütközik meg. Érdeklődése ébred valami iránt, majd bizalmatlanság kél benne, és a horkanással kétfélét is tesz az új helyzet felől: megtisztítja légzőútját, hogy készen legyen a cselekvésre, és riasztja a ménest, hogy veszedelem várható. S mivel ő néz vele szemközt, a hang jelzi a többinek, honnan fenyeget, azért ráhangolódhatnak. A horkanásban hallhatjuk akár a jóval hangosabb kutyaugatás mását – azonban, nem úgy, mint az ugatást, csupán ötven méteren belül hallani. Ha tehát a ló valami messzi veszedelemre lett figyelmes, úgy riaszthatja társait, hogy a csatangoló ragadozókat egyben nem figyelmezteti a ménesre.

A horkanás voltaképpen a ló erős kilégzése orrán keresztül. Szája csukva marad. Nem hallani tovább a másodperc nyolc-kilenctized részénél, és az orrcimpák hallható rebegése kíséri. A ló feltartja fejét-farkát, és teljes teste izgalomról, készenlétről árulkodik.

Bár a távolban felfedezett nyugtalanító jelenség ismertetőjele, él vele az a mén is, amelyik küzdelemre hívja a másikát. Érdeklődése persze ilyenkor is félelemmel színezett. Minden összeütközés természete ilyen.

2 NYIHOGÁS

                                         "Ne kötekedj velem!" 

Védekező jel, összeütközésekben azt jelenti: Továbbá jelzi, ha ellenfele nem hagyja annyiban, hogy megtorlás következik. Így tiltakozik a szoptató kanca is, ha csecse sajog, és az érintést nem tűri. De így tesz a kacér kanca is, ha kelleti magát a csődörnek. Tiltakozás persze így is, csak éppen bővül az értelme: "Gyere ide, menj innét!"

A nyihogások hangereje változó. Az egytized másodperctől az 1,7 másodpercig terjednek; és ha teljes az erejük, elhatnak száz méterre is. A leghangosabbak a csődör meg a kanca találkozásakor elhangzó nyihogások, és ilyenkor a száj zárt, csupán a sarka nyílik meg.

3 ÜDVÖZLŐ RÖHÖGÉS

"gyere ide" 

 Mély hangú, gurgulázó és lüktető hang, a barátság érzéséből fakadó  jelzésére. Közelre szól, harmincméteres távolságon belül megismert társnak. Hallani azonban etetéskor is, amikor az emberi társ jelenik meg a táplálékkal. Erre mondják, hogy "megröhögi az abrakot" – valójában mégis inkább üdvözlés, s azt mondja vele a ló: "De jó, hogy látlak!"

4 UDVARLÓ RÖHÖGÉS

 "Szervusz, gyönyörűm!

 Köszöntés ez is, a kancához közeledő ménlóé, azonban nemi színezetű. Emberi mása ez lehetne:" Mikor a csődör így röhög, szaporán bólogat is hozzá. Szája zárva, orrlika tágul. Az ilyen röhögés hosszabb, mélyebb és mintegy szótagokra tördelt. Ahány csődör, annyi lüktetése udvarló röhögésének, így aztán a kanca megismeri, melyik, rá sem kell néznie.

5 ANYAI RÖHÖGÉS

 Kanca a csikaját bizalmasan röhögi meg, röhögését távolabbról nemigen hallani. Akkor teszi, ha nyugalmasan érdeklődik magzatának állapota iránt, és annyit tudatna vele nyájasan, hogy "gyere közelébb!" Csikók attól a pillanattól hallgatnak erre a hangra, ahogy a napvilágot meglátták, tanulniuk sem kell. Így történik, hogy az újszülött csikón a természet követeli az engedelmességet, amikor az embert is követi, ha az utánozza az anyai röhögést.

6 NYERÍTÉS

                                  "Én vagyok itt! Te vagy az?" 

Nevezik nyihogásnak is, mert sivítással kezdődik, és röhögésbe torkollik. A leghosszabb s a leghangosabb a ló hangjai közt. Lehet másfél másodperces, és elhallatszik akár egy kilométerre. Ez lehetne a kutya vonításának mása, mert a ló akkor nyerít, ha társaitól elválasztják, vagy amikor társait megpillantja a távolban. Hívására választ is kap. A párbeszéd ilyen jelentésű:" – s a válasz: "Én vagyok hát! Hallak jól!" A nyerítés segít a társak együtt maradásában, akár a távoli kapcsolattartásban. Kísérletek megmutatták, hogy a lovak jobban figyelnek a maguk csoportjának nyerítő tagjaira, mint az idegen lovakra, a kancák pedig a maguk Isikajára jobban az idegennél, vagyis nyerítésük egyéni és az azonosítást szolgálja. S ha jobban megfigyeljük, kiderül, hogy egy-egy lóhoz fűződő sajátossága van mindnek, de rávall a lovak fajtájára is. Megkülönböztethető továbbá a csődör nyerítése a kancáétól, mert a csődör a nyerítést apró horkantással végzi. Tévednek, akik azt hiszik, hogy a nyerítés vagy a hinnyogás félelem vagy rémület jele. Nem riadt a nyerítő ló, csupán hírre éhes.

7 PRÜSZKÖLÉS

 Amikor lovak csúnyán összekapnak és indulatosak – félnek, dühösek, vagy félnek is, dühösek is –, prüszkölnek vagy magasabb hangfekvésben tüsszögnek. Istállózott ló ilyen hangot ritkán ad, legfeljebb ha ménes közé szabadul, vagy födőztetés céljából tartják ott.

8 FÚVÁS

 Voltaképpen horkanás, orrcimparebegés és a hang lüktetése nélkül. Csupán a levegő kifúvása az orron át. Jelentése is hasonló a horkanáséhoz, de a feszültség hiányzik belőle. "Mi ez?" – kérdi a ló. Máskor csupán jókedvének ad hangot vele, mondván: "Szép az élet!"

 Hallani még lovakat mordulni, nyögni megerőltetéstől vagy unalmukban, csaffogni jóllakottan, ezek azonban jelentéktelenebb nyilvánulásaik. Igazság szerint nem is tesznek bonyodalmas nyilatkozatokat, és szavuk nem mindig szabatos. Nem egyvalamit tudatnak csupán. Jellegzetes hangjaikat jellegzetes helyzetekhez kapcsoltam itt, azonban a helyzetek köre bővíthető társas alkalmak egyéb elemeivel. S ezt mindig gondoljuk meg, ha lóbeszédből értenénk.

MIT JELEZ A LÓ A FARKÁVAL?

 A ló farka úgy emelkedik és úgy süllyed, akár a feszültségmérő tűje.

Ha feltartja, éberségét, készenlétét, tettrekészségét jelzi. Ha lógatja, azt mondja vele, hogy álmos, elcsigázott, sajdítja valamijét, fél vagy alázatos.

Oka ennek a kettősségnek az, hogy haladása minél inkább gyorsul, annál erősebben működik a nehézkedés ellenében ható izomzata. Inai megemelik és lódítják, és farkának emelkedése is e folyamat része. Majd amikor lassít, a folyamat megfordul, s kókad a ló farka is. A "fölkerekedik-elül" ősi szópórja igen alkalmas a ló testi beszédének fordítására itt. A törzsfejlődés évezredei múltán azonban a ló már jelként is emeli a farkát, bár egyébként mozdulatlan.

A tüzes fiatal állat például közeledhet a másikhoz, és játékra való készségét farkának magasra emelésével jelzi. Emeli is, amennyire csak lótól telik! Olykor még vissza is kunkorodik a farka a háta fölött, mutatván, mennyire ínyére volna a játék. A hívást nyomban megérti a másik fiatal ló, s a játék kezdődhet. Vagyis a farokemelés pillanatában nincs gyorsuló mozgás. Évődhetnek akár egy helyben. A "fölkerekedni" jele tehát "gyere" jellé módosult. A mozdulatot meg éppen nem okozza már a sebesség. Távoli jelképe csupán. Vagy így szól a biztatás: "Gyere, szaladjunk játszani egyet!"

Hasonlóképpen el is ernyeszti farkát a ló, mondván mintegy: "Fáradt vagyok, gyenge vagyok, tégy velem, amit akarsz, elvégre te vagy a gazda." De ha más lótól tart, be is vonja farkát a két hátsó lába közé, mint amikor a kutya "húzza be fülét-farkát".

Ha feszült vagy támadó kedvű, úgy adja jelét a farkával, hogy húsos tövét mereszti, s az úgy ötlik elő, akár valami szőrös bunkó.

Amikor a nemi izgalom tereli össze a kancát a csődörrel, farka a pillanat izgalmában megmered mind a kettőnek – a különbség csupán annyi, hogy a kanca farka a biztatás jeléül félreáll emelt helyzetében is.

A "felkerekedik-elül" jelein kívül tesz még a farkával gyors, minden irányba suhintó jeleket is. Ezek a jelek bosszúságáról beszélnek, amikor legyek, férgek kínozzák a lovat. Ilyenkor farkát légycsapóként használja. Ezt az ősi mozdulatot azonban, mint annyi mást is, elkölcsönözte társas érintkezéséhez. Az aggodalmas, csalódott vagy zavarodott ló kandargat a farkával, oldalvást először, majd föl-le, majd körkörösen. Az a légy régéri jelképpé vált, amit így csapdos. Nyugtalansága ilyenbor lelki inkább, mintsem testi. Díjlovaglások alkalmával pontokat veszíthet ezzel, amit "akaratosságául" rónak fel – azaz a csapdosást úgy értelmezik, hogy nyughatatlan, lovasa nem készítette az alkalomhoz eléggé.

Ha a ló megdühösödik, rosszkedvét erősödő farokcsapásokkal nyilvánítja. Csap akkorákat, hogy csak úgy süvölt, és a vér is kiserken az ember bőréből, ha végigvág rajta ilyenkor. De akár magasra is emelheti a farkát, úgy csapja le megint. Az efféle jelek kegyetlen rúgást jósolhatnak.

A némely országban tiltott áramütéses ostor csapására igen jellegzetesen válaszol a ló. Amint "megrázzák" vele, gyors kört ír farkával, majd magasra emeli, úgy sújt le hátsó lába hosszán. Mindez egy másodperc műve ugyan, mégis csalhatatlan jele, hogy tiltott ösztökélés történt.

Másféle csalást fedeztek fel a délceg járású tennessee-i sétalovaknál. Megtörténik, hogy ezeknek a kemény kézzel idomított lovaknak a farkát megkurtítják, majd csonkjára hamis szőrt ragasztanak, hogy fennen hordja. Máskor megteszik, hogy hasonló céllal gyömbért dugnak a szerencsétlen pára végbelébe. A vadnyugati filmek gyakori fordulata "Pusztuljunk innét lóhalálában!" – az efféle mesterkedésekkel sokat veszített a varázsából.

 NYAKÁVAL MIT JELEZ A LÓ?

 Hosszú, inas nyaka hajlékonyan mozgatja a fejét, ezért nyakának és fejének sokfajta jeléből következtetni változó kedvére. A nyak jeleinek egy része a tisztálkodás mozdulataiból származik. Lovak sokat szenvednek a fejük körül dongó legyektől-bogaraktól, és gyakran tesznek röpke, ingerült mozdulatokat a nyakukkal, hogy a gyötrő apróságokat lerázzák. A legismertebb e mozdulatok közt a fej rázása oldalvást. Nyomában akárhányszor légyfelhő támad. A másik a fővetés, a harmadik a nyak rángása. S bár e jelek a testi jóérzés helyreállítására valók mind, van másodlagos, társadalmi jelentésük is. Ha a lovat akár emberi, akár lótársának viselkedése bosszantja, ingerültségét úgy nyilvánítja, mintha bogarak kínoznák. Hányja-veti, rángatja, rázza a fejét bosszúsan, még akkor is, ha nem lepik legyek. Ez a jel a haragos emberi fejvakarás mása. A lovakhoz hasonlóan mi is ősi testi jellel nyilvánítjuk bosszúságunkat, amelynek fészke inkább a lelkünk, mint a testünk. Akik bosszúságunkat okozták, azok nem a fejünk búbját csípik, mégis úgy teszünk, mintha bögölyök volnának.

Ezek a fővetések-főrázások nem összetévesztendők a bókolással, amikor a ló egymás után többször lehorgasztja, majd megemeli a fejét. Ezzel többnyire látásának körét bővítené, s azon igyekszik, hogy az előtte lévő ismeretlent jobban megértse. A fej ingatásának értelme is jól körülhatárolható: orrát facsarja jobbra-balra, a feje búbja többé-kevésbé mozdulatlan. A látását tisztítja ilyenkor is, s jelzi mintegy: "Készülődök." Furcsa módon ez a jel szinte elbizakodott, és nagyjából megfelel a hetyke emberi fővetésnek.

Fejének előre tartó mozdulatai, mint a döfölés s az orral böködés magabiztosságának jelei mind. Ha döfköd vagy bököd, az a harapással kapcsolatos támadó mozdulat. Csupán ha az orra hegyével bök és a szája zárt közben, akkor kérdez inkább, ilyesmit: "Hát énvelem mi lesz?" – vagy: "Hadd lássuk, mi lesz ebből!" Figyelmet kér ilyenkor, akár lótól, akár embertől. Élhet vele kínjában is, azért ezt a jelét figyelmen kívül hagyni sohasem ajánlatos.

Ha elkerülne valamit, a fejét lódítja el a kellemetlenség forrásától. Egyetlen gyors nyaktekerés, mintha hátrálna, azt tudatja társával, hogy szabadulna valamitől, testi vagy lelki szorultságból. Fejének tekergetése – ami merőben más, mint a fejrázás: a nyújtott nyak billegtetése oldalvást – látnivaló akkor is, ha a vezérmén nem egykönnyen tereli össze szertejáró kancáit. A döfölés még a bökés harapással fenyegető mozdulatai finomultak az evolúció során a nyaktekergetés ütemes mozgásává. Ma csupán akkor él vele a mén, ha a kancáival parancsot közölne.

Megfigyelhetünk nyugtalanítóbb nyakjelzéseket is. Ezek közt van a nyak segélyt kérő facsarása jobbra-balra. Ha egyéb jeljátékok közt bukkan fel, értelme ez: "A legszívesebben százfelé indulnék!" De ha a helyzet komoly, elégedetlenség szól belőle: "Úgy szabadulnék innét!" Még keservesebbek az akár órák hosszát ismétlődő mozgások a szűk istálló unalmában. Efféle a szitálás. Papagájokéhoz és más kalitkába zárt állatokéhoz hasonló, amelyek szöknének mind, de nem tudnak. Köröznek a fejükkel szédítően. A hosszas nyakmozgások arra vallanak mind, hogy az állat környezete kietlen. Vadon élő állatoktól nem is telik ilyesmi, szolgáljon azért figyelmeztetésül, hogy állatunk gondozása körül hiba van.

TESTÉVEL MIT JELEZ?

 Tartása sokat mond kedélyállapotáról. Általános igazság, hogy minél fennebben hordja magát, annál izgatottabb. Ahogy gerjed az állat, teste is, méltósága is mintha nőne. Fejét-farkát büszkén feltartja. Ahogy izgalma csappan, unott vagy törődött, elereszti fejét-farkát, mintegy magába roskad – és kisebb lesz. Ez a növés-zsugorodás társainak körében ismert, s élnek is jeleivel, valahányszor találkoznak.

A szintemelkedés-csappanás akkor szűnik csupán, ha az izgalom hosszú vágtában a csúcsra hág. A nagy sebességű mozgás akkora testi megerőltetést követel ilyenkor, hogy a ló karcsúbbá is válik, és hiába magas a kedve, közelebb jár a földhöz.

Az izomfeszültség általános jelein kívül beszédes testi jelek: a megakasztás, a taszigálás, a far mutatása.

A parancsoló állat akasztja meg a vetélytársát testével. Amikor így gátolja továbbjutását, azt mondja neki mintegy: "Itt én vagyok az úr!" Azzal megáll keresztbe a másik előtt, és választás elé állítja. A vetélytárs vagy fölveszi a kesztyűt, és igyekszik utat törni, vagy nem bánja a másik úrhatnámságát, és áll egyhelyben jámborul, vagy megfordul s odébbáll. Ha meghátrál, megvallotta vereségét, és urát tiszteli megakasztójában. A kitérés ilyenkor szertartásos jel: a törülköző bedobása akkor is, ha két ló valóban megverekedett. A megakasztás – tehát, hogy a másik valljon színt: állja a sarat, vagy mutatkozzék gyengébbnek nyíltan – után a kitérés voltaképpen a megakasztó fensőbbségének elfogadása viadal nélkül. A megverekedés veszélye pedig az erősebb állatot is fenyegeti, hiszen megsérülhet, amíg a gyengébbet legyűri, s a természetben élő ló talán éppen egy ilyen sérülés miatt nem menekülhet a ragadozó elől – ezért jobb bármilyen rangvita a verekedésnél.

A taszigálás határozottabb változata a megakasztásnak. A kihívó messzibbre megy: testével taszigálja a másikat. Ha ezzel sem félemlíti meg, bizony lehet, hogy a jelképesség erejük összemérésévé fajul, de csakis legvégső soron.

Ez az egyik oka, hogy annyi "óvás" és "kivizsgálás" történik a lóversenypályákon. Ha a versenylovas szántszándékkal taszigáltatja ellenfelét lovával, nem csupán ott helyben gátolja vele, hanem meg is félemlíti, s az attól kezdve úgy viselkedik, mint amikor parancsoló állat utasítja rendre – vagyis a vártnál jóval lassabb lesz a verseny során. A lovaspólópályán éppen ezt a játékot játsszák. A jó pólópóni az, amelyik rá se ránt a taszigálódásra.

Fara mutatásával védekező jelként él a ló. Amikor megpördül és farát ellenfelének fordítja, az voltaképpen burkolt fenyegetés: "Ne bosszants, mert megrúglak!" Eredetét tekintve ez nekigyürkőzés a hátrarúgásnak, jelként pedig figyelmeztetés, hogy baj lehet, ha a másik nem marad veszteg. Viselkedési szempontból szándéknyilatkozat – minden ló ért belőle, és nem várja be a jelzett előkészület tényleges folytatását, ezért a farmutatás a teljes erejű lórúgásnak hatásos megelőzése.

A LÁBÁVAL MIT JELEZ?

 Sok mindent. Kedve váltakozását.

Ilyen jel a kapálás, mellső lábának kaparó mozdulata. Eredetét tekintve táplálkozásával kapcsolatos. Vagy azt vizsgálja, enged-e alatta a talaj. Ilyenkor mechanikus a kapálás, nem a test beszéde – máskor azonban a ló kedvetlenségéről beszél, ha menne nagyon, de indulásában gátolja akár félelem, akár tárgyi akadály. Ilyenkor a kudarc érzése viszi a kapálásra.

A mellső láb megemelése fenyegetés. Szelíd jele annak a nekilódulásnak, amikor két ló szemből csap össze. Ha két mén ágaskodik, hátsó lábukon állnak, és első lábukkal hadakoznak. A mellső láb megemelése ennyit mond csupán: "Így jársz, ha a macerának vége nem lesz!" Olyasmi; mintha az ember az öklét rázza.

A hátsó láb emelése védekezőbb fenyegetés. Jelzi, hogy egészséges rúgás következik, ha a dolgok így folytatódnak. Valójában erősíti a far mutatásának jelét, ha az a hatását tévesztette. Kancák is élnek vele, ha törleszkedő csikaikat ráznák le. Ha terhükre válnak, mert keresik a csecset akkor is, ha a kanca nem szoptatna, azt a hátsó lábát emeli meg fenyegetésként, amelyik közelebb hozzájuk.

A lovak dobogással és toporzékolással jelzik, hogy nincsenek rózsás kedvükben. Mind a kétféle megmozdulás a rúgással kapcsolatos, de jelentésük módosult. A dobogás a hátsó láb emelintése és ejtése oly módon, hogy kopogó hangot támaszt. A toporzékolás az elülső láb hasonló mozgása. A kettő együtt "diszkrét tiltakozást" fejez ki. A kanca dobog, ha csikaja bosszantja. A hátasló toporzékol, ha olyan útra nyergelik, amelynek nem szívesen vág neki. Mint testük egyéb jelei, szólnak ezek állattársaiknak, embereknek – s az emberek akarva-akaratlan, meg is tanulják hamarosan.

MI OLVASHATÓ A LÓ POFÁJÁRÓL?

 

Az ember arca játékánál kevesebb, de így is sokat elmond az állat kedélyvilágáról, érzéseiről.

A fiatal csikó pofáján megjelenő első jelet csaffogásnak nevezik. Az állat kitátja a száját, sarkát hátravonja, kimutatja a fogait, s úgy nyitja-csukja az állát. Olykor összecsattannak fogai, máskor nem. Összecsattanásukból a mozgás neve – de nevezik fogcsattogtatásnak is. A jel természete szerint alázatos, és ilyesmit mond: "Kiscsikó vagyok, nem bántok senkit. Azért, ha lesznek oly kedvesek, engem se bántsanak." A csikó olyankor tesz így, ha testes idegen ló közeledik. A harmadfű csikók el is hagyják, s ebből kitetszik a csaffogás társadalmi szerepe: hogy óvja a ménes zsengéjét.

Furcsasága, hogy első pillantásra támadó jelnek hihető mintha a fiatal állat harapással fenyegetne. Idősebb lovak azonban nem olvassák félre, hanem az ápolás kívánságát értik belőle. Mikor két ló találkozik, gyakran nyilvánítják barátságukat kölcsönös csinosítással: egymás sörényét-bőrét nyalogatják. Ez a fajta kölcsönösség akkor lehetséges csak, ha az állatok között nem uralkodik feszültség. A tisztogatás kezdeményezése tehát éppen nem lehet támadás jele. A fiatal csikó szájával utánozván a tisztogatást, annyit mond lónyelven: "Barátságra vágyok" – s ilyen módon kitér az ellenséges megnyilvánulások elől.

Szöges ellentéte a csaffogásnak, amikor a ló állkapcsa feszülten nyitott, és a fogai mind kilátszanak. Ez a harapás fenyegetése. Az összeakaszkodás elhárításául élnek vele. Kevésbé feszült helyzetben a ló csupán szorosra zárt száját mutatja. A zárt száj egyéb feszültségek, aggodalom, félelem, fájdalom jele is lehet, a laza száj viszont a békességé vagy éppen a fáradtságé. Ha a ló álmos, alsó ajka lebiggyed, kifordul.

A mén nemző kedvében furcsa pofát vág, amit mondanak hágópofának is. Ha a sárló kanca vizeletét megszimatolja, fölsodorja a felső ajkát annyira, hogy foga is, foginge is kilátszik. Fejét messzi előrenyújtja, és nagy igyekezettel szimatol. A mozdulat is, a szimatolás is a kanca szaga iránti erős érdeklődés jele. Furcsa szagú vegyszer is indíthatja ilyen szimatolásra a ménlovat – de a kancát is. Megtörténik, hogy a kanca vágja a hágópofát, ha más kanca hugyát szimatolja, azért a hágópofa fordulata némiképp félrevezető, bár fedező mének gyakrabban vágják.

Az orrát éppoly kelletlenül fintorgatja a ló, akár az ember, s ha izgatott vagy indulatos, tágul az orrlika, akár a miénk. Az arab paripáknak tágabb az orrlikuk egyébként is (sivatagi levegőben fejlődtek így), azért a más fajtáknál mindig éberebbnek és izgatottabbnak tetszenek.

A ló a szemét általában lehunyja, ha valamije fáj vagy álmos, és tágra nyitja, ha tart valamitől vagy megretten. Békés, engedelmes kedvében leereszti a szemhéját, de akkor is, ha neheztel. A dühös ló a szeme fehérjét mutatja, mért olyankor a szeme kigúvad és visszafelé tekint. Nem kell mégsem azt hinni, hogy dühös minden ló, amelyiknek látszik a szeme fehérje. Meglehet, hogy csupán érdeklődően tekint hátra.

 MILYEN A LÁTÁSUK?

 A ló szemét tekintve a legszembeszökőbb, hogy mekkora. Kétszer akkora éppen, mint az emberi szem. De a legnagyobb a ló szeme a teljes állatvilágban, meglepő módon nagyobb még az elefánténál meg a ceténél is. Épült bele egy különleges fényerősítő is – a tapetum lucidum –, olyan szövet, amely a ragyogást visszaveri a recehártyára, ilyenformán homályban a ló sokkalta jobban lát lovasánál. A macska szeméhez hasonló éjszakai villózást is ad a ló szemének ez a szövet.

Ha a kettőt összeadjuk – a nagy szemet meg a beleépült fényvisszaverőt –, azt kell mondanunk, hogy a ló éjjeli állat. Aki persze a vadon élő zebrát tanulmányozta, annak ez a megállapítás nem nagy újság, hiszen a zebracsordák az erősödő félhomályban a legfürgébbek, és a szürkületben is nyilván sokkal jobban látnak az embernél. Mi azonban a kezes lóra nappali állatként tekintünk, olyannyira, hogy természetes életének e vonásáról meg is felejtkezünk. Akik éjszaka, holdvilágnál megkockáztatják, hogy lovukat ugrassák, megmondhatják, hogy ők talán nyaktörőnek érzik a vállalkozást, lovuk azonban, mint halljuk, "menet közben" megoldja a dolgot simán.

Hogy a ló fürgén mozog éjjel, attól még nem lustálkodná el a napját szíve szerint. Tevékeny ő nappal is, ezért elmondható, hogy mind nappali, mind éjjeli állat. Napjának és éjjelének hosszas ébrenlétei során a szeme ragadozóként kutatja a látóhatárt. Az pedig bámulatosan érzékeny a legapróbb távoli rezdülésekre is. Hiába él olyan világban, ahol az oroszlánok roppant ritkák, egy papírszelet rebbenése a szemhatárán elég, hogy megrémítse. Makacs a régi félelem.

Éberségében segíti széles látóköre. 360 fokából 340-et betekint, csupán közvetlenül maga elé és maga mögé nem lát. Fontos ezért, hogy a lovat, ha mégoly kezes is, ilyen szögekből ne közelítsük. Megriadhat, ha láthatatlan kéz veregeti vagy simogatja. Mindig féloldalról lépjünk mellé, hogy lássa, kivel van dolga.

Mivel feje két felén a szeme, mélységélességet általában nem érzékel. Síkban látja a világot, akárcsak mi, ha fél szemünket lehunyjuk. Ezért minálunk kevesebb részletet is figyel meg – viszont több mozgásra lesz figyelmessé.

Bár látása főként oldalsó, ha egyenest előre tekint, egy keskeny sávban telik tőle háromdimenziós látás is. De mivel feje hosszú, ez a látás mintegy a fejétől két méterre kezdődik csupán. Ajánlatos jól meggondolnia ezt az ugrató lovasnak, mert amikor táltosát egy kerítésnek hajtja, az állat vakon szökken. Amint az ugratás helyéhez közeledik, lát mindent a két szemével, de a végső pillanatban az akadály látványa eltűnik előle. A tulajdon feje fogja el. Olyan, mint amikor repülőgép felszállását az irányítótoronyból vezénylik. Látja, hogy lendülnie kell, meg is jegyzi a helyzetét, de aztán vakon ível a levegőben. Ebből érthető, miért történik meg akárhányszor, hogy az ugró ló úgy ütközik a kerítésbe, mintha észre sem vette volna. Az történik ilyenkor, hogy valami egy pillanatra eltérítette figyelmét, ilyenformán védtelen a közeledő akadály ellen. Ugrásának aprólékos megfigyelése során kiderül, hogy az állat az utolsó pillanatban egy kissé elfordítaná a fejét, hogy a legyűrendő akadályt legalább fél szemmel befoghassa. Nincs is akkor semmi baj, ha fejüket nem a kelleténél előbb fordítják félre, mert azzal éppen a legfontosabbat, a világos mélységélességi képet szalasztják el az ugrás távolságának helyes megítéléséhez.

Sokáig úgy tartották, hogy a ló színvak. Mi már tudjuk, hogy ez nem igaz, bár színlátása a miénknél gyengébb. Legjobban a sárgára érzékeny, azután a zöldre, azután a kékre, legkevésbé a vörösre az újabb kísérletek tanulsága szerint.

Erős fényben, amikor a ló pupillája szűkül, merőben más történik, mint az emberrel ilyenkor. A mi pupillánk ugyanis kisebbedik, amíg apró fekete pont nem lesz belőle. A lovak pupillája réssé szűkül – de nem függőleges réssé, mint a macskáé. Hanem vízszintessé. Így tartja meg a ló nagyobb Tárószögét még akkor is, ha a pupillája verőfényben szűkül.

Végül pedig: milyen messzire látnak el jól a lovak? Meghökkentően messzire. Vetélkedő arab lovasok állapították meg, hogy lovuk fél kilométernyi messziségből megismeri őket. Hogyan, hogyan nem, azt nem tudni, de alighanem jellemző mozgásukról inkább, mintsem formájuk részleteiről. Ebből is kitetszik, milyen figyelemre méltó a ló szeme.

MENNYIT ALSZANAK?

 Az alvás szüksége igen változatos az állatvilágban. A macskák akár a nap tizenhat óráját átalusszák – vagyis kétannyit alszanak, mint mi. A lovak viszont huszonnégy órából nem alusznak el hármat se – a mi álmunknak bő harmadánál nincs többre szükségük. A ló meg a macska közti különbség persze, hogy a macska ragadozó, a ló pedig jellegzetes prédafaj. Vad őseire éjjel-nappal lestek a ragadozók, azért nem ereszkedhetett neki az igazak álmának. Ehelyett hosszú és éber pihenőket szokott meg.

Istállózott lovak viselkedésének gondos elemzéséből tudni, hogy napjuk huszonnégy óráját így osztják be: 19 1/4 óra éberség, 2 óra álmos ébrenlét, 2 óra szendergés, 3/4 óra álom. Nemcsak kevesebbet alusznak tehát minálunk, de pihenésük ideje is szakaszosabb. Álmuk is kilenc szakaszra oszlik, mégpedig ötperces szakaszokra. Az álmosság ideje még elaprózottabb: két órája átlag harminchárom három és fél perces szakaszra töredezett.

A dolog titka, hogy a ló jól pihenteti testét négy lábon állva is. Nincs szüksége teste örökös egyensúlyozására, mint nekünk, hogy aztán az egyensúlyozásba fáradtan romoljunk le nyolc órára. A lovak a napnak legfeljebb két óráját heverik el. Valójában könnyebb is a lónak állva pihenni. Ledőltéhez nagyobb erő kell, a heverés jobban megnyomja nagy testét. Vérkeringése, légzése nehezebb ilyen helyzetben. Meglett kancák még annyi időt sem töltenek fekve, mint csikaik vagy a mének.

 

HOGYAN TÁPLÁLKOZNAK?

 Akármilyen együgyű kérdésnek tetszik, a lovak táplálkozása körül meglepően sok a félreértés. Istállózott ló nemigen táplálkozhat természete szerint, és táplálásának következményei gyakran kellemetlenek. Hogy megérthessük, mit vétettünk el, jó lesz, ha a vadon élő lovak táplálkozási szokásait meggondoljuk.

Első meghökkentő tapasztalatunk, hogy a ló akár tizenhat órát is evéssel tölt napjában teljes szabadságának állapotában. Buzgó megfigyelői szerint folytatja az evést sötétségben is, akár éjfélig – majd pirkadatkor serken, és eszik tovább. Lassan és válogatósan. Bámulatosan fürge és mozgékony ajkával válogat a növényzetből, tolja félre, ami nem kell, és kanyarítja le, ami ízlik. Kedveli a változatosságot. Bár legfőbb tápláléka a fű, eszik virágot, gyümölcsöt, bogyót és csonthéjasokat, ha kedve szottyan. Ha víz közelébe kerül, a vízi növényeket falja. Ha a föld kopár, gyökereket is kikapar belőle. Ha a fű nem ütközik ki eléggé, leveleket legel. Vagyis szabadon a legváltozatosabb növényi táplálkozás kedvelője.

A marhánál jóval lassabban eszik, mert gyomra viszonylag kicsiny, s csak egy van belőle, nem úgy, mint a marhának. A tehén napjából nyolc óra az evés. Gyorsan nyeli a táplálékot, de újabb nyolc órát fordít kérődzésre – csomóban öklendezi föl az emésztetlen táplálékot, és tovább rágódik rajta. A lovak csipegetnek, rágnak, nyelnek és emésztenek apránként. Nincs jól a dolguk, ha kicsiny gyomruk üres, így aztán örökös táplálkozás az életük.

Furcsa, hogy hányni nem tudnak. Nem telik tőlük. Olyan egyirányú szelepek működnek bennük, hogy "nem fordulhat ki a gálájuk". Éppen ezért meg kell válogatniuk, miféle növényeket esznek, mert ha a gyomrukba mérges növény került, nem könnyíthetnek magukon. Érthetetlen, hogy csúszhatott ilyen hiba a ló táplálkozási rendszerébe. Kockázatos is, ha mérges és ártalmas növények vannak a környezetében.

Ha természetes táplálkozása a folyamatos és változatos legelés, hogyan illeszkedik ehhez az istállózott ló táplálása? Sehogy – ennyi a rövid válasz. Az istállózott lovakat általában háromszor etetik napjában – akár az embereket –, hátralevő idejükben pedig álldigálnak és igyekeznek mással elfoglalni magukat. Nem rosszul tápláltak ettől. Takarmányuk sűrű és nagy tápértékű. Csupán viselkedési értelemben rosszul tápláltak. És a következmények ismeretesek. Az istállózott ló mesterséges táplálásából következnek azok a bajok, amelyeket "rossz természetével" magyaráznak, igazságtalanul.

Ilyen a karórágás vagy jászolrágás, a böfögés, a csettintgetés, a nyelvnyelés, az alom vagy a trágya evése meg a pokrócrágás. Mindezeket azért teszi, hogy a tiszta és szűk istálló unalmától szabaduljon, azaz a legelés hiányzó mozgásait pótolja valahogyan. Annak sincs értelme, hogy egyszerre vessük elébe minden tápanyagát, hiszen genetikusan programozott legelési ideje legalább napi tizenkét óra – akár tizenhat –, s azt táplálkozással töltené, ha jut megfelelő tápanyaghoz, ha nem. A ló gyenge tápértékű táplálék fogyasztója, és életét tölti a nagy mennyiségű rostos takarmány keresésével. Ha tehát nagy tápértékű takarmányt adunk neki, amellyel gyorsan végez, a természete ellen cselekszünk. Így kap rá az üres rágásra – rágja a jászlat, az istállóajtót, és nyeli a levegőt, amitől a gyomra tágul akkor is, ha üres, és eszi a trágyát, mert az legalább némi ízt lop egyhangú étrendjébe.

Szerencsére az istállózott lovak többsége nem fogékony az efféle "vétkekre", bár föllelhetők szinte minden istállóban. A természetellenes tartáshoz valamiképpen minden "jól tartott" ló hozzászokik. A naphosszat legelés vágya bennük, de elnyomják. Ki-kitör belőlük, ha egyikük-másikuk "csintalanná", "vérmessé" és "idegessé" válik. Bármennyire távolinak látszanak az efféle bajok a lovak táplálásától, visszavezethetők a természetellenes étrendhez. A lovak azonban oly alkalmazkodók, hogy akár a napi bőséges háromszori étkezés bolond emberi szokásával is összebékélnek. S talán bölcsen teszik, mert ha szabadon jutnának abrakhoz, hízásnak indulnának, és árnyképük a hasas zebráéhoz válna hasonlatossá. Természeti környezetben a lovaknak ugyanis ínséges évszakokkal kell szembenézniük – északi égalján fagyos telekkel, amikor tizenhat óra legelés árán sem jutnak bőséges táplálékhoz, melegebb éghajlat alatt pedig a perzselő szárazságot sínylik, és patájukkal kaparhatják ki táplálékukat a földből, vagy fák kérgének rágására fanyalodnak. S hogy az efféle ínségeket átvészelhessék, a vadlovak meghíznak bőség idején – legalábbis többet szednek föl, mint amennyi egy nyalka lovasnak, kivált versenyzőnek a kedvére lehetne. A ló táplálása tehát megmarad élő kérdésnek. Ügyeskedhetünk – például gyenge tápértékű takarmányt helyezünk el az istállóban úgy, hogy bajosan juthasson hozzá. Ajánlják, hogy a szénáját sűrű hálóban helyezzük el – órákba teljen, amíg szálanként kicsalogatja belőle. A ló természetes táplálkozásának egy részét némi ötletességgel visszacsempészhetjük az istállóba, és látni fogjuk, hogy panasz is kevesebb lesz a természetére.

 MEDDIG ÉL A LÓ?

 A telivér ló élete húsz esztendő. A félvérek valamivel tovább élnek. Könnyen szemléltethető, hogyan viszonylik a ló kora az emberéhez, ha a számok nem is mindig megbízhatóak:

 

Emberi kor              A ló kora

20                           5

40                           10

50                           15

60                           20

70                           25

80                           30

90                           35

 

Az igás lovat tizenhét éves korára már öregnek tekintik, mivel a lába ad ki rajta először. S amint tovább öregszik, szőre őszül a pofáján, kivált szeme s orra táján, szeme fölött pedig mélyülnek a gödrök. Szemhéja ráncosodik, ajka pittyed, háta lazul, s a járása merevebb.

Figyelemre méltóak a ló átlagos életkorától messzi elütő lómatuzsálemek. Világrekordnak a hatvankét esztendő számít: Egy Old Billy nevű ló állította. Az 1760-tól 1822-ig élt Billy keresztezett fajtájú volt, a lancashire-i Warrington táján vontatott bárkákat a csatornákon. S ha a régi feljegyzéseknek hihetünk, dolgozott még ötvenkilenc esztendős korában is, bár alighanem tiszteletbeli munkákat bíztak rá csupán – hiszen ilyen korú lovat megdolgoztatni olyan, mintha 150 esztendős aggastyánt hajszolnánk. A Vén Billy mindenképpen párját ritkítja – ha ugyan nem két Vén Billyből tettek a feljegyzések egyet, hogy a csoda nagyobb legyen.

A legöregebb póniló Franciaországban érte meg ötvennegyedik életévét, a legöregebb tiszta fajú versenyló pedig Ausztráliában lett negyvenkét esztendős (Tangó Duke, 1935-78). Megérte aztán még egy hajóvonó ló a bámulatos 61 esztendőt, egy vadászló az 52-t, egy harmadik pedig még 43 éves korában is javában húzta az igát. Aztán hallani egy lovasgazdáról, akinek egyik lova 39 évet ért, a másik 37-et, a harmadik meg 35-öt, bizonyítván, hogy a lótartáshoz nemcsak szerencse kell. Mindezek azonban ritkaságok, és senkinek nem kell bánkódnia, hogy rosszul bánt a lovával, ha az nem vénült meg így. Húsz-huszonöt esztendő tisztes kor a lovak életében.

 HOGYAN OLVASHATJUK LE KORÁT A FOGÁRÓL?

 

A régi mondás, hogy "ajándék lónak ne nézzed a fogát", arra figyelmeztet, hogy ha mégis nézzük, elárulja, mennyi idős. A lovak idősödtével fogazatuk változik, és metszőfogaik hosszáról, formájáról és színéről nagyjából leolvasható a ló kora. Némi útbaigazításul:

 

Születéskor                              a csikó két felső és két alsó apró metszőfoggal születik. Ezek tejfogak, s később maradó fogra cserélődnek.

4-6 hetes korára                     két-két újabb metszőfoga "hasad ki" alul s fölül. Az első kettőt, a fogó fogakat fogják közre ezek az új, középfognak nevezett metszőfogak.

Féléves korára                        az eddigieket újabb 2-2 metszőfog fogja közre – nevük szegletfog. A csikó metszőfogainak száma tehát tizenkettő (hat alul, hat fölül). Mindezek tejfogak. Kupájuk van – azaz rágólapjukat zománcajkak határolják. Ezek az apró betüremkedések eltűnnek a fogak kopásával, ami egyik jele a ló öregedésének, és segítségünkre van a kormeghatározásban.

Egyéves korára                       a fogófogak kupája lekopott, rágólapjuk sima. A középfogak és szegletfogak kupája megvan még.

Másfél éves korára                 lekoptak a fogófogak és középfogak, de a szegletfogak kupái megvannak még.

Kétéves korára                        minden metszőfog kupája lekopott, rágólapjuk sima.

Két és fél éves korára              a tej fogófogak helyett maradó fogak nőttek, s azokon ott a kupa.

Három és fél éves korára        a tej középfogak is kicserélődtek maradandóra, s ezeken a kupa ismét látható.

Négy és fél éves korára           minden tej metszőfoga nagyobb, maradó metszőfogra cserélődött, és a kupa ott mindeniken. A ló ilyenkor már felnőttnek számít.

<

Oldal: DESMOND MORRIS MIÉRT CSINÁLJA A LÓ ?
GYÓGYULÁS SZELÍD GYÓGYMÓDOKKAL,LELKI TANÍTÁSOKKAL - © 2008 - 2024 - szelidgyogymodok.hupont.hu

A HuPont.hu-nál a honlap készítés egyszerű. Azzal, hogy regisztrál elkezdődik a készítés!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat