Dr. Gerald G.Janpőlsky

SZERETETRE TANÍTS III.

Tudom, hogy a Központ csak kiegészítheti a hagyományos orvosi megközelítést, nem helyettesítheti. Ezt azért fontos hangsúlyozni, mert lényegében egyetlen fontos döntést kínálunk itt mindenkinek, önmagunknak és a gyerekeknek egyaránt: a konfliktus és a béke közötti választást. Ha szervezetként szembenállnánk a hagyományos orvosi társadalommal, épp az ellenkezőjét gyakorolnánk annak, amit megvalósítani szeretnénk. Minden szülőnek, aki a gyermekét elhozza hozzánk,ma is mindig ugyanazt a tanácsot adom: - Hallgasson meg

mindent, amit az orvos mond, de `senkinek` ne higgye el, amit

a javulás várható esélyeiről mondanak. Mi itt a Központban`tudjuk,` hogy a szabadságra, a boldogságra és a békére korlátlan az esély.

                              ELKEZDENI CSAK MOST LEHET

     Mindannyian, akik a Központ létrehozásár összefogtunk, egyetértettünk abban a meggyőződésben, hogy valóságos megelégedettséget, sikerélményt az jelent számunkra, ha másokon segíthetünk. A vágy, hogy igazi segítséget nyújthassunk, nem kíván hosszú távú terveket, amelyek a Központ kibővítését, terjeszkedését foglalnák magunkban. Sok munkánk van abban, hogy megszabaduljunk a jövőreirányultságtól. Célunk az érzékelés, a felfogás szélesítése volt, nem pedig az, hogy beteg testekből egészséges testeket állítsunk elő. Azt helyeztük a középpontba, hogy megváltoztassuk az életről és a halálról alkotottfelfogásunkat, s ezáltal megszabadítsuk gondolatainkat a félelemtől.

 Megfigyeltem: sok küszködés származhat abból, ha több ember valamely külsődleges cél érdekében összefog - még akkoris, ha ez a cél igencsak magasztos. Azon nyomban egymásnak ugranak, amint valamelyikük észreveszi, hogy a csoport egy másik tagja útjában áll a közösen kitűzött cél elérésének. És teszik mindezt a magasabb eszme nevében. Azt hihetik például,hogy a csoport valamely tagjának érzései kevésbé fontosak,

mint a beteg gyermekek, akiknek megsegítésére összefogtak.

Arra nem gondolnak, hogy csak egészséges kapcsolatrendszerben

ilő emberek képesek tartós segítséget nyújtani. Ha a békét akarjuk terjeszteni, előbb magunknak kell szert tennünk rá.

 1975-ben egy kis csoport — Gloria Murray, Patsy Robinson,Pat Taylor és én — összefogott, és megalakította az Attitudinális Gyógyítás Központját. [3] A kezdetektől mindmáignem történt változás a szolgáltatásokban. Néhány gyermekkel kezdtük, akik valamilyen végzetes betegségben, például rákban vagy izomsorvadásban szenvedtek, vagy baleset következtében

kerültek életveszélyes állapotba. Hamarosan rájöttünk, hogy a gyerekek testvérei és szülei is szükségét érezték az egymástól származó segítségnek, ezért számukra is megalakítottuk acsoportokat. Később felnőttek és fiatalok számára is létrehoztunk csoportot, legutóbb pedig rákos szülők gyermekeinek csoportját indítottuk el.

A hagyományos modell szerint az orvos igyekszik tenni valamit a betegért. A mi célunk a Központban az, hogy az önképzés tanítási modellje legyünk. Nem alkalmazunk kezelést.Nem a test, hanem a tudat gyógyításával foglalkozunk, ezért agyógyítást úgy határozzuk meg, mint megszabadulást afélelemtől, az egészséget pedig a belső békével tekintjük azonosnak. A gyermekekkel együtt törekszünk közös célunk felé:kiűzni tudatunkból az önmagunktól, a kapcsolatoktól, a betegségtől és a haláltól való félelmet.

 Nagyon is lehetséges, hogy minden más szorongásunk mögött a halálfélelem rejtőzik. Bizonyos vagyok abban, hogy engem részben ez a félelem indított a Központ létrehozására. Mindig is a gyerekektől tanultam a legtöbbet; bizonyára megéreztem, hogy azt is ők fogják bebizonyítani nekem: a végső, legnagyobbfélelem is alaptalan. És valóban: valamennyiünknekgyönyörűséges leckéket adnak ebből. Ha a felnőttek meglátják ezeket a lelkileg kiegyensúlyozott, örömteli gyerekeket a televízióban, az előadótermek pódiumán vagy személyesen találkoznak velük a Központban, legalább egy kicsit csillapul az ő halálfélelmük is. Azt hiszem, ez azért történhet meg, mert a gyerekek élő bizonyságot szolgáltatnak arra, hogy az ember lehet boldog, élhet mások számára hasznos életet úgy is,hogy közben a legrettegettebb betegségben szenved. Engem ezek a gyerekek tanítottak meg arra, hogy külsődleges, testi  allapotunk nem akadályozhatja meg a boldogságra, a mások megsegítésére való képességünket, és a halál sem félemlíthet meg, ha úgy döntünk, hogy a szeretet és a béke kincstárát, amelyet magunkban hordozunk, megosztjuk másokkal.

 Útmutatásom szerint olyan helyet kellett létrehoznom, ahol `A Csodák Könyve` elvei érvényesülnek, ám az is szerepelt az útmutatásban, hogy magát a Tanfolyamot a Központban ne tanítsuk, ne használjuk, ne is ajánljuk. Az itteni emberek legtöbbje nem végezte el a Tanfolyamot, de általánosságbanegyetértenek az attitudinális gyógyítás alapelveivel, amelyek

`A Csodák Könyvé`n alapulnak. Jóllehet ezek az elvekuniverzális, spirituális igazságokat fogalmaznak meg, aKözpont mégsem vallásos jellegű intézmény, a szülők és agyermekek vallásával, hitével nem is foglalkozunk. Ha valaki atesti vagy érzelmi állapota alapján beillik valamelyikcsoportunkba, akkor szívesen látjuk.

 Most pedig következzék az attitudinális gyógyítás hét alapelve.

                                          A HÉT ALAPELV

     1. Az egészség: belső béke.` Következésképpen gyógyulni   annyi, mint megszabadulni a félelemtől. Ha azt tűzzük   ki célul, hogy a testet változtatjuk meg, akkor  megfeledkezünk arról: egyetlen célunk a belső béke  megteremtése.`

     2. Létezésünk lényege a szeretet.` A szeretetnek pusztán  anyagi ok nem lehet akadálya. Ennélfogva hiszün  abban, hogy a tudatnak nincsenek korlátai, nem létezik lehetetlen, és elvileg minden betegség megfordítható  És mivel a szeretet örök, a halálra sem kell    félelemmel tekinteni.`

     3. Adni annyi, mint kapni.` Ha figyelmünket arra összpontosítjuk, hogy adjunk, hogy eggyé váljunk a többiekkel, akkor a félelem megszűnik, és mi képesek leszünk elfogadni a gyógyítást önmagunk számára.`

     4. Minden tudat összefügg.` Következésképpen minden  gyógyítás öngyógyítás. Belső békénk magától átsugárzik a többiekre, ha önmagunk számára már sikerült  elfogadnunk.`

     5. Más idő nem létezik, csak a „most”.` A fájdalom, a bánat, a depresszió, a bűntudat és a félelem összes többi formája eltűnik, ha a tudat a pillanat szeretetére és békéjére koncentrál.`

     6. Döntéseinket úgy hozzuk, hogy a bennünk élő békevágyra  hallgatunk.` Nincs jó vagy rossz viselkedés. Az egyetlen érvényes döntés a félelem és a szeretetközötti választás.`

     7. Az igazi egészség és boldogság útja a megbocsátás.` Ha

       nem ítélkezünk, elengedjük a múltat, és jövőnke  megszabadítjuk a félelemtől. Ha így teszünk, meglátjuk, hogy mindenki a tanítónk, és hogy minden pillanat újabb lehetőség a boldogságban, békében, szeretetben való gyarapodásra.Ezek az alapelvek természetesen nemcsak gyerekekre vagy halálosan beteg felnőttekre vonatkoznak. Valamennyiünk számára van gyakorlati hasznuk. A következő fejezetekben megtárgyalom mind a hét alapelvet, példákat mesélek arról, hogy miként alkalmazták őket mások, és teszek néhány javaslatot, hogy te hogyan alkalmazhatod őket saját életedben. De előbb még néhány szót arról, miként alkalmazzuk őket a Központban.

                 SEGÍTENI CSAK VELÜNK EGYENLŐNEK TUDUNK

A csoportfoglalkozások elején és végén megfogjuk egymás kezét,

mindenki lehunyja a szemét, és átéli az egységet, az összetartozást. Megosztjuk egymással gondjainkat, elmondjuk, mi az, ami segített a megoldásukban, és mindeközben megtanuljuk a tanítót látni egymásban. A hangsúly azegyenlőségen van, életkorra és társadalmi helyzetre való tekintet nélkül. Ez azt jelenti, hogy a támaszadók is

beszélnek a maguk gondjairól. Segédeszközként időnként alkalmazunk meditációs,relaxációs technikákat, pozitív imaginációt (mentális képek

felidézését), művészi tevékenységet és imát. Egyéni, specifikus problémákban is segítjük egymást. Például:  Szégyellek iskolába menni, mert a kemoterápiától  kihullott a hajam.  A kórházban félek, és magányosnak érzem magam. Miért történt ez velem? Féltékeny vagyok az öcsémre, mert beteg, és ezért több  figyelmet kap a szüleinktől, mint én.Félek, hogy a gyerekem meg fog halni. A feleségem távol tartja magát tőlem, amióta beteg vagyok. Gyűlölöm emiatt, de ugyanakkor szeretem is, és nem akarom elveszíteni.

Azáltal adjuk át egymásnak erőnket és támogatásunkat, hogy

elmondjuk hasonló érzéseinket és azt, hogy miként kezeljük

őket, de legfőként azáltal, hogy nem ítélkezünk, nem védekezünk, és feltétel nélküli szeretetet sugárzunk egymás felé. A már említett csoportokon kívül van egy levelező éstelefonos programunk is. Egy nyolcéves, leukémiában szenvedő alaszkai kislány így kapcsolatba kerülhet egy korabeli kaliforniai gyerekkel, aki már megtapasztalta, min megy keresztül a barátnője. Hasonlóképpen egy szülő, aki elveszítette gyermekét, segítséget nyújthat a másiknak, akinek a gyermeke súlyos beteg. A távolsági telefonhívásokat aKözpont fizeti.

 Van programunk, amelyben azokat képezzük ki, akik a Központban végzendő munkára jelentkeznek, be akarják építeni a

mi szemléletünket, filozófiánkat a saját munkájukba, vagy hasonló központokat akarnak létrehozni. Oktatási segédanyagokat, könyveket, cikkeket, hang- és videókazettákat adunk nekik; részt vesznek a csoportfoglalkozásainkon, az egészségügyi intézményekben tartott előadásainkon, megjelennek a televíziós szerepléseinken. Munkánk iránt megnőtt az érdeklődés, sok kórházban alkalmazzák már az elveinket.

Húsznál több hasonló, de tőlünk független Központ működik szerte az országban, és a világ távoli tájain is létesülnekhasonlók. A Központ egy másik programja mindenki számára nyitott, nemcsak súlyos betegek vehetnek részt benne. Úgy nevezzük ezt:Person-to-Person, ami körülbelül annyit tesz: „kétszemélyes”. A Központ ebben az esetben katalizátorként szolgál: összehozegymással két embert, előzetesen csak annyi útmutatással látvael őket, hogy egyetlen céljuk a megbocsátás, az ítélkezésrőlvaló lemondás legyen. Hogy mikor, milyen körülmények között akarnak találkozni, az rájuk van bízva.

 Amikor a két ember végül összeismerkedik, nagyon gyakran úgy viselkednek, mint két bogár, akik véletlenül összeütköztek: nyújtogatják a „csápjaikat”, és igyekeznek kitapogatni, miben különbözik tőlük a másik.

Összehasonlítgatnak, gyors ítéleteket hoznak egymás jellegzetes vonásairól, külsejéről, hogy eldönthessék:potenciális ellenséggel vagy baráttal van-e dolguk. Ezeknek a csápoknak a működése általában csak homályosan tudatosul bennünk, mégis automatikusan reagálunk a múlttal való önkényes és korlátozott összehasonlításon alapuló

jelzéseikre. Ez belezavar annak érzékelésébe, ami a jelen

pillanatban történik, de mi ennek ellenére így teszünk.

Következésképp nem friss szemmel tekintjük a dolgokat, így

aztán nem is vállalhatjuk gondolataink megváltoztatásának

felelősségét. A „kétszemélyes” programban azt javasoljuk, hogy a

találkozáskor tökéletesen más hozzáállásból induljanak ki. Előre elhatározzuk, hogy amikor „csápjainkkal” körültapogatjuk a másik embert, csak a szeretet, a gyengédség és a béke jegyeit keressük rajta, és csak azokat a jeleket őrizzük meg  tudatunkban, amelyek lehetővé teszik, hogy a továbbiakban is szeretettel tekinthessünk az illetőre. Más szóval: csak az ártatlanságot keressük benne, nem a bűnösséget. A tiszta szívünkkel tekintünk rá, nem a régtől beidegződött előítéleteink szűrőjén keresztül.  Ezt a megközelítést például mindenki alkalmazhatja ahétköznapi életében. Bárki elindíthatja a maga nem hivatalos

Person-to-Person programját, akár a munkahelyén, akár személyesebb kapcsolataiban. Alakíthatunk terápiás partnerkapcsolatot, amelyben mindkét fél megfogadja, hogy feltétel nélküli támogatást és szeretetet ad a másiknak. Gyakran fölteszik nekem a kérdést: hogyan boldogulunk

anyagilag? Szolgáltatásaink ugyanis mind ingyenesek. Amikor megkapta a belső útmutatást, hogy hozzam létre a Központot, az üzenet így folytatódott: „A pénzre ne legyen gondod. Végezd el a munkát, és ami pénzre szükséged lesz, az mindigrendelkezésedre fog állni. Bízzál Istenben.” Az útmutatás azt is kijelentette, hogy a saját időmet fel kell áldoznom, és ezt a mai napig meg is teszem. A munkatársi gárda egészen a legutóbbi időkig fizetés nélküli önkéntesekből állt. Ahogy a

Központ bővült, létesítettünk néhány fizetett állást, de fő támaszunkat még mindig a sok önkéntes adja, akik nagylelkűen nekünk ajándékozzák az idejüket.Az első két évben én fizettem a házbért, atelefonszámlákat és a többi rezsit. Aztán egy barátunk és jótevőnk, John Robinson csatlakozott havi rendszeres támogatással. Ahogy ismertségünk növekedett, mind több adományt kaptunk, kicsit és nagyot egyaránt. Későbbalapítványi forrásokból többször is nagy adományhoz jutottunk.

A Központ növekedésével párhuzamosan elkezdtünk problémákat gyártani önmagunk számára, úgyhogy időnként komoly

erőfeszítésünkbe került megőrizni a belső békét. Sok leckét kellett megtanulnunk, és tanulunk is mind a mai napig. A Központot talán úgy lehet a legjobban ismertetni, ha elmesélem, hogyan működnek az elvek a gyakorlatban. A könyv hátralévő részében példákat fogok felhozni, amelyek közül soknak gyógyíthatatlanul beteg gyermekek lesznek a

főszereplői. Ezek a fiatal emberek rendkívül nagy és ösztönző hatású tanítóknak bizonyultak. Ha olyan gyermekek, akiknek a betegség az életét fenyegeti, képesek megteremteni a belsőbékét, akkor mi, akik sokkal jelentéktelenebb problémákkal birkózunk, miért tűznénk kisebb célt magunk elé?

                                          ÖTÖDIK FEJEZET

                                           CÉLUNK A BÉKE

Hogy a békét megtaláljuk, először is fel kell ismernünk önmagunkban azt, ahol máris jelen van. A béke helyét a tudatunkban kell keresnünk. A test nem mondhat erről semmit, hiszen élményeinket a tudatból merítjük és abból, hogy miként használjuk. Nem vagyunk a test áldozatai, és tudatunk valójában nem fenyegethető. Ennélfogva a szabadság útja mindig megvan, ezért hangzik így az attitudinális gyógyítás első

alapelve:  Az egészség: belső béke.` Következésképpen gyógyulni

       annyi, mint megszabadulni a félelemtől. Ha azt tűzzük  ki célul, hogy a testet változtatjuk meg, akkor  megfeledkezünk arról: egyetlen célunk a belső béke  megteremtése.`

                             AZT KAPJUK, AMIT FELISMERÜNK

A belső nyugalomhoz, a megelégedettséghez, az egyre fokozódó

szabadságérzethez az kell, hogy leszámoljunk saját rég identitásfogalmainkkal. Valóban test vagyok csupán, amely

néhány pillanatig él, azután meghal? Valóban a test szabja meg

erőm korlátait, valóban az diktálja, hogyan érezzem magam, a korlátozza be cselekvőképességem határait? Vagy odabent

létezik még lehetőség, amely egyáltalán nem ismer határokat,

és a boldogságra, a szabadságra való képessége végtelen?  Nincs olyan pont, amelyen a tudat és az akarat egyesült erővel túl ne tudna jutni, mert ha összefognak, a gondolatokat elárasztja a szeretet. Ma már sok olyan rendszer működik, amely elismeri, hogy a test nem korlátozza a tudatot, hogy a szemmel látható, füllel hallható tartományon túl létezik egy másik valóság, amely arra vár, hogy megismerjük, és hogy egyetlen Forrás egyesít minden tudatot egy itt és most is megtapasztalható szinten. Úgy tűnik, ezekben a tanításokban mintha a Kelet és a

Nyugat filozófiai és spirituális egyesülését érhetjük tetten. Egyes szervezetek, mint például az „est”, az Actualizations, a Silva-féle Agykontroll és vagy száz másik, bár részletekben különböznek egymástól, valamennyien azt tanítják, hogy gondolataink határozzák meg élményeinket. A tanfolyamok résztvevőinek azt tanítják, hogy fogják fel másként önmagukat és a világot. Az attitudinális gyógyításnak hasonló a célja, mert ha az egyén hozzáfog, hogy eltávolítsa az érzékelés korlátait, és tisztán felfogja a szeretet jelenlétét

önmagában, ezzel már minden szinten és minden módon elkezdte

önmaga gyógyítását. Számtalan példája van annak, hogy az emberek komoly betegség vagy baleset után elképesztik az orvost élniakarásukkal, és bámulatos gyógyulást tanúsítanak. Mások

komoly fogyatékosságuk ellenére boldog, szeretetteljes életet

élnek. Ez nem jelenti azt, hogy célunk a test meggyógyítása,

és azt sem jelenti, hogy helytelenül cselekszünk, ha testünket

nem gyógyítjuk meg. Célunk a béke — méghozzá most, ebben a

pillanatban. Boldogságunk szempontjából alapvető fontosságú,

hogy éljünk bár sok vagy kevés évet, életünk haragtól mentes legyen, és testünket úgy használjuk, mint eszközt — hogy szeretetet adjunk általa másoknak.

 A béke eléréséhez mindenkinek fel kell ismernie, hogy választhatunk: tekinthetjük identitásunkat kicsinynek és súlyos korlátok közé szorítottnak, de tekinthetjük oly határtalannak is, mint a szeretet. Nem kell korlátokat állítanunk az egészségünkhöz vezető útra csak azért, mert az orvos, a szüleink, a barátaink, a szakirodalom vagy a társadalom azt állítja, hogy bizonyos dolgokon nem lehet változtatni. Az attitudinális gyógyító nem azt tanítja, hogy szokjunk hozzá a fájdalomhoz, a halál gondolatához, hogy alkudjunk meg nyomorúságunkkal — hiszen mindenki számára ott a lehetőség, hogy némán meghallgassa a belső hangot, aki megtanítja a szabadsághoz vezető utat. Nincs hely, ahová a szeretet el ne jutna, és nincs ember, akit ne nyugtatna meg.

                           A JÓSÁGNAK NINCSENEK HATÁRAI

A Központban sűrűn emlékeztetjük egymást arra, hogy lehetetlen

nem létezik. Ezt a gondolatot Tinman Walker tudta és tudja a

mai napig is igen hatásosan tanítani. Tinman most huszonkét

esztendős. Tizenhét volt, amikor egy lejtős úton kerékpárjával

teherautónak rohant. Oly súlyosan megsérült, hogy életben maradására kevés volt a remény. Miután eltávolították a szubdurális haematómát (a koponyában keletkezett vérömlenyt), a fiú kómában maradt. Az orvosok nem bíztak benne, hogy visszanyeri az öntudatát, és kijelentették: ha magához tér is, csupán vegetálni lesz képes. Amikor — még mindig kómás állapotban — hazaengedték, a család azt a tanácsot kapta, hogy

intézetben helyezzék el. A hozzátartozók azonban hittek a szeretet gyógyító erejében, ezért másként döntöttek  Nyolcvanegy nappal a baleset után Tinman föleszmélt. Testének jobb oldala görcsös bénultságba merevedett; erőlködve, alig érthetően beszélt. A család az elérhető legjobb fizikai és foglalkoztató terápiát szerezte meg számára, és a fiú idővel visszatérhetett az iskolába.  A baleset előtt Tinman kitűnő sportoló volt; most járni is alig bírt. Testi fogyatékossága miatt a társadalom számkivetettjének érezte magát. Állandóan otthon kuksolt,

magányosan, baráttalanul.  Három és fél év elteltével egy logopédus kijelentette: Tinman elérte várható fejlődése csúcsát: ennél jobban sohasem lesz képes beszélni. Ő is, a család is elkeseredett; elhatározták, hogy fölveszik a kapcsolatot a Központtal, mert hallották: mi abban hiszünk, hogy semmi sem lehetetlen.

 Amikor Tinman először hozzánk került, sok fogyatékossága volt. Beszéde lassú volt és akadozó. A paralízis maradványtüneteként botorkálva, sántítva járt. Amikor először találkoztunk, a szemében megcsillant valami. Azonnal tudtam, hogy fontos tanítók leszünk egymás számára, és hogy életünkben csodák bekövetkezése várható.  Egy héttel a megismerkedésünk után két színházjegyet kaptam; megkértem, hogy tartson velem. Igent mondott. Aszínház előtt vendéglőbe mentünk — komoly nehézséget jelentett számára az evés. Nagyon sokáig tartott, mire elfogyasztotta a vacsorát, és utána is csak nagy üggyel-bajjal tudott lépést tartani velem San Francisco meredek utcáin. Ekkor láttam meg,mennyit fogok tőle tanulni türelemből, és mennyit tanulhatott eddig a családja.Tinman sok időt töltött a Központban a csoporttal, és

velem kettesben is. Talált egy kitűnő fizikoterapeutát, aki hajlandó volt foglalkozni vele. Valamennyiünknek egyetlen cél lebegett a szeme előtt: eltökéltük, hogy Tinman több legyen, mint egy negatív adat a statisztikákban. Márpedig ahol két- három ember tudata szeretettől vezérelve összefog egy cél érdekében, ott jó lesz vigyázni!

 Készítettünk néhány végtelen hangfelvételt, amelyeketalvás közben játszott mellette a magnó. Először az én hangom szólt rajtuk, később az övé. A kereskedelemben kapható végtelen kazettákat használtuk, amelyek egy 3-5 perces hangfelvételt ismételnek szüntelenül  Az első kazettán azt szuggeráltam, hogy Tinman tekintse az agyát olyannak, mint egy iskolai táblát, és töröljön le róla minden emléket abból az időből, amikor nehézséget okozott számára a beszéd. E csüggesztő jelenetek helyett olyanokat kellett maga elé képzelnie, amelyekben beszédének állandó javulása tapasztalható. Hasonló szuggesztiós kazettát készítettünk a járásával, a bénulásával és a többi, ezzel

összefüggő tünettel kapcsolatban is. A negatív mentális képek

minden áldott éjjel letöröltettek, és pozitív képek rajzolódtak fel, amelyeken Tinman szabadon volt képes mozogni. A képeken meghatározott jelenetek elevenedtek meg: például síelés vagy autóvezetés közben kellett látnia önmagát.

 Egy hónap múlva Tinman bejött a szobámba, és megkért, hogy figyeljek. Kijelentette: lyukat fog ütni arra a helyre,ahol áll. És arcán túláradó boldogsággal vagy húsz centitfelugrott a levegőbe. Állva maradt akkor is, amikor visszaért a földre. A baleset óta először volt képes erre.  Csoportjában a többi fiatal hallatlan türelemmel kezelte

Tinmant. Szeretett vicceket mesélni, de sokunk számára egy

örökkévalóságnak tűnt, mire eljutott a poénig. Később elmondta: a Központ volt az első olyan hely, ahol az emberekben volt elég türelem végighallgatni őt anélkül, hogy a szavába vágtak volna, vagy megpróbálták volna helyette befejezni a mondatokat. Napjaink sorában gyakran igyekszünk időt megtakarítani. Pedig mi jobbat tehetnénk az időnkkel, mint hogy szeretettel hallgatunk egy másik embert?

Tinman beszéde sokat javult; ekkor kitaláltunk egy új módszert a pozitív mentális képek használatára. Az egyik összejövetelen elmesélte, hogy az iskolában sokat kínlódott az  olasz nyelvvel. Valahányszor felelni szólították, ledermedt, és képtelen volt kimondani a helyes választ. Azt szuggeráltam, hogy hunyja le a szemét, és gondoljon egy olyan helyre, ahol nyugodtnak érzi magát. Tinman számára ez a hely a hegyek között volt. Ezután azt mondtam: gondolatban törölje le az összes régi szalagot, amelyeken rosszul szerepelt a feleléskor, és képzeljen pozitív jeleneteket a helyükre: olyanokat, amelyekben nyugodtan, magabiztosan ad helyes válaszokat a kérdésekre. Szuggeráltam, hogy tekintse a tanárt barátnak, aki segíteni akar, ne ellenségnek, aki a hibáira vadászik, hogy zavarba hozza őt. Azt tanácsoltam, hogy a

következő felelésig minden reggel, közvetlenül ébredés után és

minden este, elalvás előtt gyakorolja ezt. Ha az imagináció közben szorongás fogná el, tartson szünetet, és képzelje el, hogy a hegyek között pihen. Utána pedig folytassa a „pozitív aktív imaginációt”, míg képes lesz ötször egymás után égigcsinálni szorongás nélkül. A következő összejövetelen Tinman nagy izgalommal mesélte, hogy sikerrel felelt olaszból. A csoportban ekkor többen is bevallották, hogy gondjaik vannak a feleléssel; Tinman a tanítójuk lett ezen a téren, ezzel is bizonyítva, hogy a pozitív hit milyen messze ható eredményekre képes.

A Tinman érdekében végzett munkámnak talán az az eset volt a csúcsa, amikor az örömtől még könnyek is szöktek a szemembe. Los Angelesben kellett előadást tartanom egy orvoscsoportnak, és megkértem Tinmant, hogy kísérjen el.

Mosolyogva azt felelte: sajnos nem ér rá, mert sítúrára megy.

                       AZ EMBER NEM TEST. AZ EMBER SZABAD.

Joe Marks is arra példa, hogy egy gyermek túllép a teste által

megszabott, látszólagos korlátokon, messze túllép azon, amit

lehetségesnek véltek. Átadom a szót Joe édesanyjának, mesélje

el ő a fia történetét.

     1977 szeptemberében Dél-Kaliforniában voltam,egy természetgyógyász tanfolyamon vettem részt. Egy este   telefonhívást kaptam: értesítettek, hogy két fiam, akik apjukkal és a mostohaanyjukkal éltek Kalifornia  északi részén, egy traktorral balesetet szenvedtek.

     A kisebbiknek nem esett baja, de a nagyobbik nem biztos, hogy túléli, ezért azt javasolták, hogy  utazzam oda.

   Los Angelesből nincs közvetlen repülőjárat  Eurekába; tizenöt órába tellett, mire megérkeztem a kórházba. Tizenkét és fél éves fiam az intenzív  osztályon feküdt mezítelenül, csak egy lepedővel  letakarva, fején hatalmas kötéssel, a lába csigára  függesztve, több palackból infúziós oldatok csöpögtek bele, és csövek tekeregtek rajta  mindenfelé; kettő volt az orrlyukában, az egyik az  oxigént vitte, a másikon keresztül szívták le a gyomrát. Elképzelhetetlen látvány volt. Az ott  heverő test nem volt azonos azzal a normális egészséges kis kamasszal, akivel pár héttel azelőtt találkoztam. A balesetben eltörtek a bordái, három helyen a medencéje, kettétört a jobb combcsontja,több helyen a koponyája is — a koponyaalap apró darabokra törött —, a füléből gerincfolyadékszivárgott. Olyan volt a feje, mint egy megrepedt görögdinnye. Nem jósoltak neki hosszú életet. Nem akarok nagyon belemenni a részletekbe, elég az hozzá, hogy az életfunkciói súlyosan károsodtak, még lélegezni sem tudott, ráadásul több más komplikáció mellett tüdőgyulladás is fellépett. Az  EEG-vizsgálat igen lassú, lapos hullámokat mutatot ki, a vonal majdhogynem egyenes volt. Ez annyit jelentett, hogy ha Joe valami csoda folytán mégis életben maradna, csak vegetálni fog, mozogni,gondolkodni sem lesz képes. A törött bordáivalnemigen lehetett mit kezdeni; a lábát kezdetbenegyszerűen csak felfüggesztették; később szögekkel és gipsszel rögzítették, hogy a test szállítható legyen. A nap huszonnégy órájában Joe mellett  maradtunk. Tenni persze nem sokat tehettünk érte. És ennek ellenére, még a közelmúltban is, amikor egy   csoportfoglalkozáson valami szép és kellemes helyet  kellett elképzelnem, a gondolataim abba az intenzív  kórterembe vittek, képzeletben ott ültem Joe   mellett. Nem maradt más abból a fiúból, mint a tiszta szeretet. Teljesen üresnek látszott,  egyáltalán nem kommunikált. A szeme sem mozdult meg degrendszerének működése annyira lecsökkent, hogy legcsekélyebb reakciót sem mutatta, még akkor sem,ha belecsíptek az ujjába. Így feküdt három hónapon

keresztül, és számomra boldogság volt pusztán az is,hogy vele lehetek. Mintha egész Kalifornia tudottvolna arról, hogy Joe balesetet szenvedett.Állandóan imádkoztak érte, és minden este kilenckor meditációt tartottak. Ilyenkor mintha az egész  kórterem felragyogott volna, és Joe mozdulatlan teste is szinte fényleni látszott. A látogatók néha csak azért jöttek, hogy a közelében legyenek, és többen említették is, hogy valami különös szeretet  vagy energia jelenlétét érzékelték. Ez természetesen megsokszorozta az én energiámat is, még több  szeretetet tudtam adni neki.  Körülbelül öt hét múlva azt tanácsolták, hogy  Joe-t egy intézetben helyezzük el, de erre képtelenek voltunk. Megszerveztük, hogy helyet  kapjon egy indián rezervátum kórházában, édesapja otthona közelében. Nagyon kicsi kórház volt,összesen kilenc ággyal, egyetlen orvossal, aki   család jó barátja volt. Hirtelen kiderült, hogy sok hasznosat tehetek Joe érdekében. Az orvos a tápanyagok szakembere volt; megkért, hogy végezzem én Joe táplálását. Addig valami tejes alapú tápszert kapott az orrábavezetett csövön keresztül. Én megváltoztattam az  összetételét: vitaminokat és ásványi anyagokat adtam hozzá. Változtattam a ruházatán is: élénk színű,tarka köntösöket varrtam neki a fehér köpeny helyett. Mosdattam, mindig megmostam a fogát is, és  megfésültem a gyér hajacskát, amely kezdett már visszanőni. Állandóan rock and roll vagy komolyzen szólt a szobájában, nekem meg az egész életem, a  teljes létezésem arról szólt, hogy ott ülök mellette. Nagyon sokat cirógattam, masszíroztam. Akarjánál-lábánál fogva megfordítottuk néha, hogy a  fölfekvéseket elkerüljük. A vérkeringés serkentése céljából időnként fel kellett volna polcolni az ágyat, de ehelyett én vettem a karjaimba, úgy  támasztottam fel; különben is nagyon sokat ölelgettem. Ő persze egyáltalán nem viszonozta, de hát az én gyerekem volt; nem bántam, hogy  testmelegén kívül semmiféle reakciót nem kapok tőle.  Aztán még az a kis kórház is kijelentette semmi értelme, hogy tovább is ott tartsák. Sokszempontból javult az állapota. A tüdőgyulladása meggyógyult, csakúgy, mint a vesefertőzése — nem volt már szükség katéterre. A gégemetszés csövét kivették, a sebei behegedtek, a csontjai  összeforrtak. Élt, de öntudatlanul. Kómában volt, és a kórház azt akarta, hogy vigyük máshova.

Közvetlenül mielőtt Marksék elszállították volna Joe-t kórházból, a fiú egyszer csak elkezdett reagálni: előbb megszorította apja kezét, aztán anyja kérésére a lábát is megmozdította. Az összes hallócsontja összetört, a dobhártyája beszakadt, mégis működött a hallása, sőt képes volt követni az utasításokat. Amikor Mary Marks azon a szeptemberi estén először hallott a fia balesetéről, első reakciója a düh volt. Az érzés csupán másodpercekig tartott, aztán az asszony attitűdjealapvetően megváltozott. Belső párbeszédet folytattam Joe-val: megmondtam neki, hogy én megértem őt, hogy minden rendben lesz, és ha a lelke el akar távozni, az sem baj. Bárhogy  dönthet, mondtam neki magamban, jól fog dönteni. Nem  is annyira a gyógyulásáért imádkoztam: inkább azért, hogy megértsem, ami történt.

Nehéz érzékeltetni, mennyi törődéssel, odaadással, szeretettel

halmozta el Joe-t Keith, az apa, Sharon, a nevelőanya és Mary,

az anya. Mindannyian úgy érezték: akármilyen állapotban van

Joe, akkor is tagja a családnak, és minden igyekezetükkel azt

érzékeltették vele, hogy hozzájuk tartozik.Már arra készültek, hogy elvigyék a fiút a hoopa rezervátum kórházából, amikor Joe nagyanyja megemlítette anevemet Marynek. A hölgy tanulmányozta `A Csodák Könyvé`t, és részt vett egy előadásomon, ahol arról beszéltem, hogy a

tudatnak nincsenek korlátai. Nagy hatást tett rá Tinman Walker

története is. Joe kezelőorvosa felhívott telefonon, és konzultációra kért. Átrepültem Eurekába, ahonnan a tervek szerint egy bérelt kis repülőgéppel vitt volna át Hoopába. Amikor megérkeztem, vihar tört ki, nem lehetett felszállni, ezért autóval utaztunk át a kisvárosba. Némi üggyel-bajjal megtaláltuk a lakókocsit, amelyben Joe élt az édesanyjával. Joe az ágyban feküdt, és végtelenül szomorúnak tűnt. Beszélni nem tudott, a kétoldaliszemidegsorvadás következtében megvakult, és szinte teljesen béna volt. És mégis, ennek ellenére a pozitív várakozás szelleme áradt Joe-ból; attitűdje azt sugallta: mindenre képesek vagyunk. Ezt éreztem az anyában is, ez a légkör lengtebe a kis lakókocsit.Elmagyaráztam Joe-nak és az édesanyjának a Központbanvégzett munkát, elmeséltem Tinman történetét, meg még néhányata korábbi eseteink közül. Nagy nyomatékkal hangsúlyoztam, hogy hitünk szerint a tudatok összefüggnek, és nem létezik lehetetlen, aztán ismertettem egy csoportunk működését. Ezt a csoportot Tammy Cohen, majd később Cheryl Balsan vezette: vak gyerekeket tanítottak arra, hogy színeket és tárgyakat érzékeljenek anélkül, hogy megérintenék őket. Megemlítettem Joe-nak egy tizennégy éves vak fiú, Harold Alexander esetét: ő nemcsak hogy a színeket ismerte fel, hanem megtanult kerékpározni is, és sok mindenre képes volt, amit mások

lehetetlennek tartottak volna. Joe-t egészen felvillanyozták ezek a lehetőségek. Ezután egy órán keresztül közösen kipróbáltunk valamit

annak bizonyítására, hogy a tudatok összefüggnek. Gondolatokat

küldtem Joe-nak: a „piros” és a „kék” színek valamelyikét. A pirosra függőlegesen ingatta a fejét, a kékre vízszintesen. Egy óra alatt nyolcvan százalékos pontossággal megtanulta azonosítani a színeket, és depressziója kezdett feloldódni. Valósággal föllelkesült. Elmagyaráztam neki, hogy tudata nem korlátozódik a

testére, és megismertettem vele `A Csodák Könyve` egyik leckéjét.Nem test vagyok. Szabad vagyok. Ma is az vagyok,  akit Isten megteremtett.

Még három dolgot javasoltam neki. Először: hogy vetítsen maga

elé gondolatban olyan jeleneteket, amelyekben jár és beszél.

Másodszor: mivel még mindig hitt Istenben, azonosuljon Vele,

vesse el kételyeit, és fogadja el, hogy Isten számára semmi

sem lehetetlen. Harmadszor: pár napon belül Los Angelesbe

szállítják egy különleges ideggyógyászati klinikára, ahol baleseti károsodottakat kezeltek. Ezzel kapcsolatban a következőket ajánlottam: lehet, hogy most úgy érzi, a világon senki sem elveszettebb nála, mégis jót tenne önmagának, ha a kórházba érve találna egy olyan beteget, akinek segíthet.  Körülbelül egy hónap múlva levelet kaptam Marytől.

Elmondta: Joe mély szomorúsággal terhes időszakokat élt át. A

kórteremben, ahol feküdt, volt egy kisgyerek, aki a központi

idegrendszer állandó irritációja miatt szüntelenül sírt. Semmiféle gyógyszer nem enyhített az állapotán. Marynek eszébe jutott, amit mondtam: hogy Joe-nak segítenie kellene valakin. Hirtelen sugallattól vezettetve fölvette az ágyból a kisgyereket, odavitte Joe-hoz, és az ölébe tette.

oe először nagyon meglepődött. Aztán a bal keze, amelyet

egy kicsit tudott mozgatni, lassan fölemelkedett, és gyengéden

simogatni kezdte a kicsit, aki szinte azon nyomban abbahagyta

a sírást. Mary úgy írta le a történteket: a két gyerek magasabb tudatállapotba került; oda, ahol már csak áldás és béke létezik.

Többször átrepültem Dél-Kaliforniába, hogy meglátogassam

Joe-t és a csalódott. Egyszer magammal vittem Tinman Walkert

is. Az időzítés tökéletesre sikerült. Joe, a nevelőanyja és az

édesanyja éppen csüggedni kezdett. Ekkor sétált be Tinman, és

elmesélte, hogy olyan dolgokra képes, amiről az orvosok almodni sem mertek volna. Hozzátette, hogy ezt Joe ugyanúgy elérheti. — Csak azt mondogasd magadban: „Meg tudom csinálni.

      Semmi sem lehetetlen”, és tedd félre a kételyeidet. — Joe

családja később azt mondta: Tinman látogatása többet ért, mint

bármi, amit előtte olvastak vagy hallottak. Ez volt az első eset, hogy a saját szemükkel láttak valakit, aki hasonló állapotban volt, mint Joe, és valóban sikerült célhoz érnie.Joe két hónappal később, segítséggel ugyan, de járni kezdett.

     Később a Központ munkatársaival a kaliforniai

Fullertonban tartottam előadást, amelynek néhány gyerek bemutatása is része volt. Előző este felhívtam Maryt, megtudakolni, hogy vannak. Az asszony repesett örömében. Joe megszólalt! Megkérdeztem, nem akarnak-e eljönni, és részt venni a konferencián, amire boldog igennel válaszolt.

 A konferencia napján az előadótermet zsúfolásig megtöltötték az orvosok, az egészségügyi szakemberek. Amikor Joe-ra került a sor, segítség nélkül emelkedett szólásra.

Ezekkel a szavakkal fordult a hallgatósághoz: — Sohasem tudhatják biztosan, hogy ki mire lesz képes a jövőben. Nézzenek rám. Rólam azt jósolták: úgy fogom leélni az életemet, mint egy növény. Értessék meg a betegeikkel: sohasem szabad feladni. Semmi sem lehetetlen: tessék csak megnézni engem. — Könnybe lábadt a szemem, és azt hiszem, mindenki másé is a teremben.

     Egy másik alkalommal, amikor meglátogattam Joe-t,

magammal vittem a vak Harold Alexandert és a barátnőjét is.

Azt a hétvégét sohasem fogom elfelejteni. Képzeld el, mit

éreztem, amikor a repülőtéren, már a beszállás után tudtam meg: Harold még sohasem ült repülőgépen. Közreműködni egy vak

ember élete első repülésében — ez valóban felejthetetlenajándék az élettől!

     Joe-ékhoz megérkezve Harold elmesélt egy történetet. Egy

héttel azelőtt meglátogatta őt a húga az egyik barátnőjével.

Amikor beléptek a szobába, Harold kijelentette: — Most máshogy

vagy öltözve, mint legutóbb. — Hát ezt honnan tudod? Hiszen

nem látsz! — kérdezte a lány. Harold a saját válaszával folytatta volna a történetet, de Joe közbevágott. — Tudom, mit vettél észre rajta: aznap nem vett melltartót. — Ettől Harold is elképedt. — Hogy jöttél rá? Nem is voltál ott. — Mindketten nevetésben törtek ki. Ez a két fiú két különböző alkalommal képes volt megérezni, hogy egy lányon nincs melltartó, és most bemutatót tartott egymásnak a tudat képességeiről.

 Harold barátnője fényképezőgépet hozott, és fotózgatta a fiúkat. Később, amikor Joe apjával beszélgettem, egyszer csak felnéztem, és nem akartam hinni a szememnek. A kamera Harold kezében volt: éppen a barátnőjét fényképezte! (Később láttamis a képeket: nagyszerűek lettek.) Látogatásunk után nem sokkal Joe is elkezdett fotózni, és megdöbbentő pontossággal komponálta képeit.

Joe ma Idahóban él apjával és nevelőanyjával. Bot nélkül jár, remekül úszik, és a korának megfelelő, normálisközépiskolai osztályba jár. Szüntelenül fejlődik: mindannyiunk számára tanítónak bizonyult.

                              A FÉLELEM: BÉKEFELHÍVÁS

Végtelenül hálás vagyok azért, hogy ezek között a fiatal tanítók között lehettem. Állandóan arra emlékeztettek, hogy nincs határ, amelyen túl ne tudnánk lépni — ezt a törvényt mindig emlegetem, de valahogy mégis mindig elfelejtem. Ha valaki ismeri Tinmant, Joe-t vagy Haroldot, óhatatlanul fel kell ismernie, hogy a félelemtől való megszabadulás kulcsfontosságú a gyógyulásban.Ha a helyes irányból szemléljük, a félelmet így is értelmezhetjük: tudatunk a szabadság magasabb foka felé invitál bennünket. Nem arra szólít fel, hogy meneküljünk a veszély elől, hanem arra, hogy tegyünk lépést a biztonság felé. A kettő között ég és föld a különbség.

A biztonság ebben a szóban rejlik: „Lehetséges”. Minden döntésünkkel választunk: vagy azt, ami támogatja az életet,

vagy azt, ami csupán tagadja. Gondolataink vagy támogatnak és

fölemelnek bennünket, vagy letaszítanak a depresszióba és a

reménytelenségbe. A legcsekélyebb bírálat vagy panasz is azt a

hitvilágot támogatja, amely tagadja a fényt, amely benne van

mindenben, ami él. Gondolataink olyanok, mint a kövek az úton.

Nincs egyetlen olyan gondolatunk sem, amely ne vinne bennünket

valahová. Ezért nem szabad konfliktusban hagyni a tudatunkat,

ha az egészség és a béke felé igyekszünk A konfliktustól való megszabaduláshoz egyetlen dologra van szükség: olyan célra, amely önmagában nem hordoz konfliktust. Bárminek a megváltoztatására törekedni harcot jelent; olyasmit akarni, ami csak a jövőben lehet a miénk, egyet jelent azzal, hogy elzárjuk a jelen pillanat boldogságának útját. Olyan célt tűzz ki tehát magad elé, amelyet álltó helyedből is elérhetsz. Legyen a jelen pillanat boldogságod kapuja, s meg fogod látni, hogy valahányszorbékében visszatérsz ehhez a pillanathoz, ez a kapu mindig egy kicsivel szélesebbre nyílik.

                                           HATODIK FEJEZET

                                       AZ EMBER: SZERETET

Az attitudinális gyógyítás alapelvei kölcsönösen összefüggnek egymással. Ahogy ismertetem és példákkal illusztrálom őket, meg fogod látni, hogy átfedésben vannak, hogy minden ismertetés és példa magában foglalja a többi alapelv bizonyos vonatkozásait. Az attitudinális gyógyítás második alapelve

                                                 ígyhangzik:

     Létezésünk lényege a szeretet.` A szeretetnek pusztán   anyagi ok nem lehet akadálya. Ennélfogva hiszünk  abban, hogy a tudatnak nincsenek korlátai, nem létezi lehetetlen, és elvileg minden betegség megfordítható És mivel a szeretet örök, a halálra sem kell félelemmel tekinteni.`

A szeretet lényünknek az a része, amely valóságos. Mivel a szeretet képessége a birtokunkban van, nem vagyunk a testünkbe börtönözve, nem vonatkoznak ránk a test pillanatnyi állapotai, úgynevezett „törvényszerűségei”. Amikor másokkal kommunikálunk, nem a mi múltbeli élményeink beszélgetnek az övéikkel, hanem egyik szeretet szól a másikhoz. Nincs két ember, akinek múltbeli élményei azonosak volnának, tehát az ítéleteken alapuló kommunikáció már eleve konfliktust hordoz

magában. Ha viszont a kommunikáció alapja a szeretet, akkor a kommunikáció kielégít és gyógyít. Eltűnik még az a félelmünk is, hogy a halál megszakíthatja ezt a szeretetfolyamot.

                                        Mi tehát a szeretet?

Meg kell tapasztalni ahhoz, hogy a szó jelentéssel töltődjék fel; nem is tudom másként meghatározni, mint így: a félelem teljes hiánya; felismerése az egységnek, amely összeköt bennünket mindennel, ami él.

Akkor szeretünk valakit, ha felismerjük, hogy érdekeink nem különülnek el az ő érdekeitől, ezért csatlakozunk hozzá abban, amit igazán akar. Ez felsőbbrendű tudatok egyesülése, nem az egók szövetsége.

     Szokványos módszerekkel a szeretet nem értékelhető, nem bizonyítható. Megmérni nem lehet, de ez mit sem von le abból,

hogy valóságos. Pillanatokra mindannyian átéltük már a tiszta, feltétel nélküli szeretet megnyilvánulását. Kétségbevonhatatlan, hogy van bennünk valami, ami tudja, hogy a szeretet létezik. Akkor figyelhetünk föl erre, amikor úgy döntünk, hogy ítélkezés nélkül elfogadunk valakit, amikor adunk, anélkül, hogy arra gondolnánk, mit kapunk ezért cserébe. Ez például azt jelenti: a tiszta szeretet nem azért ad, hogy derűvé változtassa valakinek a rossz hangulatát, vagy a hálátlansága helyett hálát eszközöljön ki. Az igaz szeretet az adás tökéletesen tiszta, akadálytalan formája. Szabadon árad a többi ember felé, és jutalmát önmagában hordja.

    A „szeretet” szó, ahogy általában használjuk, valami egészen mást                                          jelent, mint az igaz szeretet.

Abban az adás mellé odaértjük, hogy kapunk is érte valamitCsereügylet,

üzleti tranzakció. Ez még a szerelmi kapcsolatokban is eléggé

nyilvánvaló. Mindkét fél abban a reményben ad a másiknak, hogy

az viszonozza, mégpedig abban a formában, ahogyan azt elvárja tőle. A feltételes szeretet működik a legtöbb szülő-gyermek kapcsolatban is. A szeretet itt az elfogadható viselkedés, az elvárt attitűd ellentételezése. A szülők gyakran a saját értékük megerősítését szeretnék elérni a gyerek által elért eredmények és a gyermeki tisztelet megnyilvánulásai által. Agyerek viszont gyakran csak akkor szereti szüleit, ha megkapja

tőlük azt, amire — úgy hiszi — szüksége van, légyen az akár új tulajdontárgy, akár elismerés vagy dicséret. Az ilyen szeretet nem megbízható és nem állandó: ideiglenes jellege miatt azzal a rejtett félelemmel tölt el, hogy el fognak hagyni bennünket.

        Amikor igaz szeretetet adunk, nem törődünk a viselkedéssel

                       — sem a sajátunkkal, sem a másokéval.

Természetes érzés tölt el, mert felismerjük, hogy a szeretet az ember természetes állapota. Nem érzékeljük a korlátokat.

Nincs kétségünk a jóság felől, és nem foglalkoztat az idő.

Tudatában vagyunk a jelen pillanatnak és mindennek, ami benne

foglaltatik. Amikor szeretetet nyújtunk, szabadságot és békességet élünk át. Az attitudinális gyógyítás megtanít,

hogyan éljük át ezt a fajta szeretetet — az egyetlen létező szeretetet.

                                  LÉNYEGÜNK A SZERETET

Valamennyien hiszünk abban, hogy életünkben kevesebb konfliktusra, félelemre, stresszre és depresszióra volna szükség. Szívünk mélyén erre vágyunk. De azon a szinten, ahol altalában működünk, nem a békét választjuk a konfliktussal szemben, nem a boldogságot a félelemmel szemben, mert azt hisszük, hogy ez áldozatokkal járna. Voltaképpen képesekvagyunk még arra is, hogy azt higgyük: a bosszú kielégülést

eredményez. Hogy akkor lehet igazunk, ha bebizonyítjuk: valaki más téved. Hogy ha megalázunk valakit, aki a terhünkre van,„egy kis nyugalmat” nyerhetünk. Logikusnak véljük, hogygyermekeinket szigorral nevelhetjük szelídségre. Azt hisszük:vannak olyan emberek, akik a viselkedésük miatt megérdemlik,hogy veszítsenek, és igazságtétel a fájdalom, amelybenrészesülnek. Az egyes ember iránti szeretetünket úgy akarjukerősíteni, hogy kirekesztjük belőle a többit. Azt hisszük,hogy a bűn vonzó. Hogy a fájdalom kellemes lehet. Hogynyerhetünk azáltal, ha valamit elveszünk. Aztán csodálkozunk, hogy ez az életszemlélet nem hoz számunkra békét, alapvető tévedéseink helyrehozására mégsem vagyunk hajlandók  Világos: olyan élményre van szükségünk, amely

helyreállítja elménkben a rendet. A szeretet az az érzés,amelyből valamennyiünknek többre van szüksége. Ahhoz, hogy mélyebben elmerülhessünk a szeretet közegében, nem a testünkkel kell azonosulnunk, hanem a szeretettel összefüggő érzéseinkkel, mert ezek az érzések arról beszélnek, ami mindig is megvolt bennünk, de gyatra énképünk eltakarta előlünk. Ahhoz, hogy meglássuk, az előtérbe kell hoznunk, hiszen csak ajóság terjesztése által győződhetünk meg arról, hogy a jóság bennünk van — mi magunk vagyunk jók. Az, hogy az előtérbe hozzuk, nem jelenti azt, hogy okvetlenül meg is cse

Oldal: G.Janpolsky SZERETETRE TANÍTS III.
GYÓGYULÁS SZELÍD GYÓGYMÓDOKKAL,LELKI TANÍTÁSOKKAL - © 2008 - 2024 - szelidgyogymodok.hupont.hu

A HuPont.hu-nál a honlap készítés egyszerű. Azzal, hogy regisztrál elkezdődik a készítés!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat